Az én drága egyetlen kicsikém
Már soha többé nem lesz az enyém!
Hiányzik és rossz nélküle,
De ennek lehet, hogy így kellett lennie.
Nem mintha ez vigasztalna,
Ellenben a sors így akarta!
A szerelem szép és jó,
Ez még mindig nem vigasztaló.
Nélküle szokatlan és furcsa minden,
Ha bármire ránézek, ő jár az eszemben!
Fontosabb volt ő mindennél nekem,
Az a rossz, hogy ezt csak én érzem!
Elhagyott engem a legnagyobb bajban,
S a végén meg se próbálta, hogy segítsen abban!
Abban, hogy újra egymáséi legyünk,
Pedig úgy vélem, jobb lett volna nekünk!
Együtt a jóban, s a rosszban,
Nem tudom, de lehet, hogy ez máshol így van?

Megosztás

Tweet