Amikor felfogta, hogy mi történt, amikor felfogta, hogy él, első dolga volt, hogy rohanjon, segítsen, ahol lehet. Nagyon nehezen nyílt a vagon ajtaja, egy vasdarabot vett a kezébe – nyilván vonatdarabot -, hogy megkönnyítse azt, ami reszkető kezekkel így is komoly fizikai munkát igényelt. És minden hiába. Amikor az ajtó végre kinyílt, csak azt látta, hogyan hallgatják a halottak a szűnni nem akaró mobilcsengéseket…
A munkába igyekezett. Majdnem lekéste a vonatot. Épp, hogy elérte, már csukódott is a vagon s egyben a vonat utolsó ajtaja. Pár perc múlva az irodába telefonált, hogy valószínűleg nem ér be időben, mert… mert újjászületett, és még mindene remeg és… az utolsó vagon nem robbant…
Nyugdíjas házaspár. Hallották a robbanást. A fiuk már elindult dolgozni. A detonáció olyan erős volt, hogy beleremegett a szív. A szülői szív. Később betelefonáltak a munkahelyre, hogy José ott van-e. De José már messze járt…
Megyek az utcán. Nézem az embereket. Mindenki komoly. Mindenki szomorú. Mindenki sír, mert sírt kell ásni… és utána?
Marad a hideg remegés és a sorsbameredés… MIÉRT?????????
A tv-csatornák logójukat fekete szalagra váltották. Kisgyerek – a mindentől óvott – nézi a kedvenc mesét. Mi, felnőttek azt hisszük, a mese elvon minden figyelmet. Nézzük a mesét magunk elé meredve. És akkor hirtelen megkérdezi a gyerek: „De Anya! Mi az a fekete szalag ott?”
Hiába titkoljuk, a gyerek megérzi, hogy most nagyon rossz.
Sorok. Mentőautósorok… hátha, halottasautók… a legrosszabbra készültek, embersorok… vért kell adni, hozzátartozók sora… megtalálni, fekete zsákok sora… vége…
40 éves nő. Még élt, amikor a mentő bevitte. Mégis a halál győzött. Duplán. Gyermeke a méhében veszett.
Ma felszállt a vonatra az egyetemi tanár. Tegnap nem ment, mert sztrájk volt és elmaradtak az órái. A tekintetek kerülték egymást. A megszokott arcok közül sokan hiányoztak. Csak a zakatolás hallatszott.
A nyomok között keresnek. A sínen már nincs ott az a vonat… de maradtak darabok, életdarabok. Egy könyv, amit valaki pont akkor olvasott, egy óra, ami pont azt az időt mutatja, egy sapka, ami elrepült… és a fej hova? Az állomás tetőterében odacsapódott testek nyoma…
Tegnap arra ébredt, hogy a redőnyön keresztül betörte valami az ablakot. Felette süvített el és a falba csapódott. Még ma sem hiszi, hogy ez annak a vonatnak egy darabja…
A halottak között 11 nemzet. Azonosítás… no comment…
Este 7 óra, az ország minden pontján üzletek, szórakozó helyiségek, és ami csak lehet, bezár. Az emberek, akik csak tehetik, az utcán. Az arcok még mindig a hihetetlen megdöbbenésben. És tüntetésben, amit a gesztus kifejez, amit a hang jelez.
A lábak monoton sora a gyász ütemét tapossa.
Ernyőtengerben úszom közöttük, egy pont vagyok, mint bárki. És a bárki még ma sem hiszi, hogy ilyen kegyetlen tud lenni az ember.
Esik az eső. A természet mossa, amit adott… az élet folyik, az élet elfolyt.
Csak egy pont vagyok, egy pont vagy, egy pont ő… ő, aki ma már nincs…
Ugye mondtam már, hogy esik az eső… persze, persze, hogy mondtam… ott esik az ernyőn, az arcon, a kabáton, a nyomon…
Telnek a napok, de a fájdalom és az érthetetlenség nem szűnik. A helyszínre tehetetlenség varázsol névtelen üzenethalmazt virágok és szomorú gyertyák csendje közé. A falon papír, rajta tükör, alatta szöveg: „Nézz bele! Akár Te is lehettél volna…”
Vége. Vége?
Hozzászólások