Ambrus Attila József | Útkeresés

Szépirodalom - próza

Útkeresés

Az öregember ott ült a fa alatt, lehunyt szemmel. Az ifjú sokáig figyelte, de az nem mozdult. Úgy tűnt, mintha az öreg aludna, nem mozdította meg tagjait, ült mozdulatlanul.

Az ifjú kíváncsian figyelte, majd kis idő elteltével lassan, bizonytalanul megindult a fa felé. Hosszasan nézte az öreget, majd leült mellé. Az idős ember még mindig nem mozdult. A fiú zavartan tekingetett körbe, de senkit sem látott a közelben. Ahogy vette a levegőt, egyre jobban érezte, hogyan nyugszik meg a lelke. Oda-odapillantott az ismeretlen emberre, de az mintha tudomást sem vett volna róla, ült nyugodtan lehunyt szemmel mozdulatlanul.

A fiú megpróbálta utánozni az öreget, ugyanolyan testtartást vett föl, mint ő, ugyanúgy engedte le a kezeit, lazán a teste mellé. Kissé szokatlan volt neki az ülésnek ez a formája, kis idő múltával azonban már észre sem vette, hogy a kissé görnyedt testtartást a kissé leengedett fejtartással jól ellensúlyozta. Lassan-lassan lecsukódtak a szemei. Először úgy érezte, hogy azonnal el fog aludni, szemhéjai mázsás súlyként nehezedtek szemeire, néha még kinyitotta szemeit, hogy körbetekintsen, de a mellette ülő mozdulatlan ember nyugalma átáradt belé, ezért hagyta, hogy az idő elragadja. Szemeit ezekután már nem is próbálta kinyitni. Hallása lassan eltompult. A zajok egyre messzebbről áradtak felé. A távoli morajok egyre halkabbá váltak, majd lassan megszűntek. Néma csönd vette körül a fiút.

Ketten ültek ott a fa alatt, lehunyt szemmel. Nem mozdultak. Úgy tűnt mintha aludnának, nem mozdították meg tagjaikat, ültek mozdulatlanul.

– Már vártalak – szólalt meg egy hang.
Az ifjú nem lepődött meg. Nyugalom szállt a lelkébe.
– Tudtam, hogy ide kell jönnöm… – válaszolta a fiú. – Tudom, hogy sokan elindulnak, de csak kevesen indulnak el ténylegesen, én szeretném, ha segítenél nekem…
– Sajnos én nem segíthetek, az utat magadnak kell megtalálnod, és magadnak kell rajta elindulnod… én magam is csak egy utazó vagyok – válaszolt az öreg.
– De te sok mindenre megtaníthatsz, hogy az utam könnyebben bejárjam…
– Nem, nem… Tévedsz, ha azt hiszed, hogy én messzebb járok… hiszen én a magam útját járom… Lehet, hogy te az első lépéseddel messzebb jutsz, mint ahová én valaha is érhetnék.
– Jó, értem… de akkor hadd kérdezzelek, olyan dolgokról, amiket fontosnak érzek! – próbálkozott a fiú újra.
– Ha kérdéseidre kérdéssel felelek, rájössz-e, hogy minden kérdéseddel még több kérdést segítesz világra?
– Lehet… de a kérdésekre adott választ fontosnak tartom, hiszen tanulni lehet belőle!
– Ha a kérdések válaszai hamisak, akkor a tanulás milyen irányú? – kérdezte az öreg.
– Próbálsz zavarba hozni… ugye?
– Nem. Csak szeretném, ha belátnád, hogy a jól feltett kérdés maga a válasz.
– Te nagyon bölcs vagy… – jelentette ki a fiú.
– Ugyan… ha így gondolod, akkor hiába jöttél ide. Szerinted az a bölcs, aki minden kérdésre azt a választ adja, amit elvárnak tőle. Ha te valamely válaszomra bólintasz, és azt mondod… igen, ezt akartam hallani…, akkor a kérdésre már te is tudtad a választ, tehát te ugyanolyan bölcs vagy, mint én. Ha azt hiszed, hogy én vagyok a bölcs, akkor te szamár vagy. S mivel én ugyanolyan bölcsnek tartalak, mint magamat, én is szamár vagyok.
– Teljesen kiforgatod a szavaimat… – fintorgott az ifjú.
– Nem… Csak elmélkedtem azokon a kérdéseken, amiket feltettél nekem. A kérdéseid segítenek nekem abban, hogy rájöjjek, mennyi mindent kell még megtanulnom…
– Neked? – képedt el a fiú.
– Igen… Hiszen a kérdésekre nincsen megfelelő válasz. S ha azt hinném, hogy én tudom a választ, akkor az azt jelentené, hogy semmit sem értettem meg abból, amit elmondtam az előbb. Tehát újra az út elejére térnék. Ezért nem segíthetek neked… Az utadat magadnak kell végigjárnod.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Útkeresés”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés