A „muss sein”-ból magyarított muszájban nemcsak az idegent üldözte a nyelvtisztító buzgalom már kisdiák koromban is – amikor még azt sem nagyon értettem, mi bajunk vele -, hanem a feleslegeset is, merthogy van rá jó magyar szavunk: a kell.
El is fogadtam én ezt érvnek – és nemcsak gyerekként –, olyannyira hogy volt idő, mikor úgy csapkodtam vele a szócsatában, mintha valami purifikátor istenektől kaptam volna kardnak. és csak amikor – nagysokára – megmutatta magát sok más különbsége a kettőnek, akkor láttam meg, hogy gazdagabbak lettünk a jövevénnyel – nemcsak eggyel többen. A gazdagodás pedig nemcsak szókincsbeli – nyelvi –, de gondolkodásbeli is lett azzal a törvénnyel, amit nélküle nem is lehetett eladdig kimondani: hogy ami csak kellene, nem muszáj annak okvetlenül lenni, de aminek muszáj, annak lennie kell.
Elbohóckodnék ezzel szívesen még egy keveset, ha már úgy látszik, mintha azt is tenném, de nem logikai bakugrások humorát keresem itt, hanem azt, hogy mitől szigorodott el egyik a másik mellett, noha ikrek, még ha nem egy nyelven beszélnek is, és amit mondanak, az se ugyanaz. mert kell, hogy a „kell” mást jelentsen, mint az a másik, ha mindkettőnek lenni muszáj.
Azt gondolná az ember, hogy a beszélni tanulás utánzás csupán, hogy úgy ragad ránk a szókincs – az anyanyelvünké is –, mint madárra a fütty. Meg-megbotlik ugyan az elején a trilla, de aztán úgy ül meg a nyelvünk hegyén tudásnak, hogy ki se akarjuk fújni, amit a másik ágon az a másik, akármilyen szépen is dalol. De nem így lehet ez. Ilyen habkönnyű tanulás nincsen.
Minden valamitérő emberi érték kínban születik, akár maga az ember, aki kiszenvedte a világra, fölnevelte megmaradónak, önmaga részének, sőt egynek önmagával: tudásnak, hitnek, kapaszkodónak, holtig tartónak és megtartónak is. Mégis jobban szeretjük a „fából vaskarikát” – ami nincs. Csak mert könnyebb. Pedig a „mindenkinek megvan a maga keresztje” szólásunk is jelzi, hogy régóta tudjuk: teremt az élet alkalmakat a nem játszva tanulásra is bőven.
Nekem akkor nyílt meg először a muszáj iskolája, amikor még a kell szigorát se éreztem igazán verésnek.
Az a „se erre, se arra nem telik” szegénység olyan sokunkon volt majdnem akkora – kivált a háború alatti és utáni években –, hogy nem lógtam ki vele a sorból. Iskolákba is járhattam, munkát is kaptam rögtön utána, födél is került a fejem fölé.
Változatlanul szegény voltam akkor is, amikor dolgoztam már, de mert mindenki épp csak elvolt valahogy, nem kellett másokra irigykednem. Még a titkoltan tehetősek is addig talpaltatták az öreg cipőt, amíg a felső bőr bírta újra meg újra a varrást, a szögelést, és ha nagyon csöpögött a fagyasztott import brazil hús a hentesnél, ettek inkább ők is krumplit. A mégis megmaradt különbségeket meg elfedte az a bakancsos-sínadrágos-lódenkabátos-svájcisapkás egyformaság, ami még egymást szólításunkban, köszöntésünkben is megmutatkozott.
De ez látszat volt csak mégis – ha akkor nem látszott is a mögöttese –, nem lettünk azonossá. Ott sem, ahol pajtásnak kellett szólítania a tanárát a tanítványnak, az apjának meg elvtársoznia a főnökét, akit addig úrnak tisztelt, ha nem is megtisztelés okán. Aki pedig az egyiket nem merte, a másikat nem akarta, az rákapott a keresztnévre, legfeljebb a korkülönbségre utaló kiegészítést tette hozzá.
Így lettem én is huszonévesen Gyurka bácsi. Ezen kuncogtak kezdetben a barátok, közeli ismerősök, de az, ami kiült az arcokra tőle, mosoly volt inkább, mint kinevetés. Ők megszokták hamarosan, én meg elkezdtem belenőni.
Néhány év alatt meg is történt velem, bennem és körülöttem több minden, ami felnőtté válásomnak nemcsak jele volt már, de érlelő helyzete, alkalma, formája is. Megnősültem, kislányunk született, előbb igazgatóhelyettessé, majd szakfelügyelővé neveztek ki. És tele voltam tervekkel. Történész szerettem volna lenni, hátizsák-szám hordtam a könyveket az egyetemi könyvtárból, levéltárakat bújtam, jegyzeteket készítettem, cikkeket írtam. Sütött fölöttem és bennem is a nap, és úgy lebegtem abban a külső-belső fényben, hogy a lábam se ért le egészen a földig.
Úgy néztem le a Zengő oldaláról a völgybe Pécsváradon, akkora hittel, reménnyel, ahogyan Noé tekinthetett szét az Araráton, amikor földet ért vele a bárka és fölsziporkázott fölötte a szivárvány új világot ígérő fényeivel.
De az a bárka se siklott sokáig simán, amelyiken oly sokan várták a sokféle hányattatás végét – perek, ítéletek, börtönök, kitelepítések, padlásokat lesöprő nyarak után. Földet ért az is, de nem az „ígéret Földjén” – csak: megfeneklett. És akkora erővel rázta meg magát alatta a történelem, hogy robbanása füstjétől fölötte beborult az ég. Összefutottunk a robajára sokan, megtudakolni, hogy mi lesz, s aztán széjjel, mert nem sokára megtudtuk azt is.
Amikor azon a szép, napsütéses októberi vasárnapon a hősök szobránál bizottságot választottak az utcán – aminek tanítványaim „gyurkabácsis” ajánló bekiáltásaira én is tagja lettem –, nem tudta még senki, hogy mi legyen a dolga annak. És nem is tudta meg soha, mert a következő vasárnap hajnalán tankok dübörgése adta tudtul a hatos betonútról, hogy nincsenek is már bizottságok.
Akkor még nem tudtam, hogy nemcsak vége lett azzal valaminek, hanem kezdete is annyi muszájnak, amik fölé nem napsütéses, szépet ígérő szivárványos ég feszült immár.
Mire hazakerültem azokból a „bentlakásos” intézetekből, ahol megmagyarázták, hogy mit tettem volna, ha lett volna rá időm, romokban hevert minden, ami és aki voltam addig. Kiűzettem a paradicsomból családostól, szinte szó szerint a bibliai mondatokkal: „Átkozott legyen a föld te miattad. Töviset, bogáncskórót teremjen tenéked, s egyed a mezőnek füvét.”
És amikor már az ismerősök is félve köszönnek vissza az utcán, és ajtók csapódnak be, ha azok a rácsosak kinyíltak is, akkor nincs többé helye az embernek szabad ege alatt az isteneknek. És akkor el kell bújni a világ elől. Nekem szerencsém volt, sikerült elbújnom. Jó mélyen a föld alá, három évig a bányában. Élnünk volt hát miből, de nem tudtunk családdá lenni. Lakást nem kaptunk, venni vagy építeni nem volt pénzünk. És akkor váratlanul kisütött fölöttünk mégis a nap: az a Zengő fölötti, az az „ararátos”.
Valamikor, még diákkoromban, azt olvastam Móricz Zsigmondról, hogy amikor azzal az elhíresült „Hagyd a politikát – építkezz!” jelszavával járta a tanyavilágot, vitt a táskájában egy szénporral kevert földből égetett téglát és azt ajánlotta az árvizes kárvallottaknak vályog helyett a Tiszaháton. Merthogy az így vetett vályog kiégetéséhez nem kell kemence, állandó tüzelés, mint a gyárban. Csak begyújtani kell, mint a faszénégető boksát, aztán az első átizzottól átveszi a hőt a mellette lévő és az adja tovább a másiknak.
Nem figyeltem én föl erre akkor, de el se feledtem annyira, hogy amikor az író prófétai hangján a muszáj rámripakodott, ne hallottam volna ki belőle, mit kell tennem, ha családdá akarunk lenni. És mert nagyon akartunk, a bányabeli műszakok között, holdfényes éjszakákon összekevertem ezer mázsa földet szénporral. Abból vetettünk harmincezer vályogot. Aztán amikor kiszáradt puskapor szárazra a júliusi kánikulában, ott, a kukoricaföldön, ahonnan a földet összetalicskáztuk hozzá, gúlába raktuk és kiégettük téglának. Bár olyan lett az a tégla, amilyen, mert nem annak való volt a föld sem – tele gyökerekkel, amik kiégtek és likacsossá, törékennyé tették –, de ház lett belőle, az is olyan, amilyen, de nekünk otthont adó mégis negyvenöt éve már.
Nem ment ez persze ennyire simán, ahogy mondom. Könnyűnek addig lát az ember akármit, amíg el nem kezdte. És nekünk nem is a tűz volt a kezdet, hanem a víz. A vályogvetéshez az kellett legelébb.
Elkezdtem hát ásni egy kutat, és bár csak tíz méter körül értem el a vizet, nem omlott be az oldala, amire kifalaztam. Abból szivattyúztam a sárhoz, az építéshez és aztán még huszonöt évig mindenhez a vizet, amíg el nem ért hozzánk is a Duna csöveken.
Ez a kút volt az első valamitérő eredménye a kezem munkájának addigi életemben. Onnan számítom felnőtté válásomat ma is. És nem érzem nevetnivalónak, ha azt gondolom, hogy ilyesfélét csinálhatott az a messzi ősünk is, aki először kimondta: mélyre kell ásni akármiben ahhoz, hogy valami fontos jusson az eszünkbe, ne csupán olyasmi, amit úgy hallottunk mástól.
Az történt egy vizet sóvárgó sokadik napon, hogy amikor belenéztem, tükröt véltem látni a lyukban. Nem tudom, mikor vetett föl annyira az öröm. Olyan gyorsan ereszkedtem le, hogy mire leértem, majd kigyulladt a tenyerem a kötélen, de hamar lehűtött a látvány. Annyira kevésnek találtam azt a pár vödrös tócsát, ami összeszivárgott az alján, hogy ijedtemben beletottyantam a sárba, amikor megláttam, hogy az a kevéske se alulról jön, csak a falból. Amitől félni kezdtem, bekövetkezett: pár centire a talptól megtaláltam azt a palaréteget, ami útját állta a vártnak, ami ha vastag és nem tudom vésővel áttörni: nem csináltam semmit. Nem kívánom még ellenségemnek se, ha van, azt a két napot, amíg nagykalapáccsal vertem a vésőt, imádkoztam bele a palába. De szeretteimnek azt az örömöt igen, amikor átszakadt, és úgy ömlött belőle a víz, hogy igyekeznem kellett a kimászással, hogy ne teljen meg vele a gumicsizmám. Azon az őszön, amikor beköltöztünk a házba – november hetedikén, mert az munkaszüneti nap volt akkor – ültettem egy diófát a kút és a téglaégető helye közé olyanformán, mintha májusfának szántam volna, örömre intő emlékeztetőnek, hogy ne feledjem: nem igaz az, hogy a muszájok csak nyögvenyelést szülnek, kínokat, megveretést.
Higgyem inkább egyre biztosabban, hogy a nélkülözhetetlenül fontosakat erős muszájok szülik, nem valami sápítozó, erőtlen vágyakozás, ami mögött mindig ingyen kapott ajándék reménye lapul.
Tükörnek is érzem azt a fát, és noha vénülésén, pusztulásán magamra látok nap nap után; ha kiülök alá az enyéimmel, nem fájó muszájok szorítását idézik vissza az emlékeim.
A Zengőre meg úgy nézek föl félszázadnál is régebb óta már, hogy alatta a várost – Pécsváradot – annak látom, aminek a madár láthatja a kibocsátó, a röptető fészket a fán.
Süssön rá – az én hálámtól is melegebben – messzire láttató fénnyel a nap!
*
Kisbalázs György – Bogádi Kis György néven publikáló barátunk és szerzőtársunk – az 1956-os forradalom 50. évfordulóján „A hazáért és a szabadságért” kitüntetést vette át Sólyom László köztársasági elnöktől, „A szabadság hőse” emlékérmet pedig Tasnádi Pétertől, Pécs polgármesterétől
Hozzászólások