Megrendítő verssel zárta költői életművét Videcz Ferenc: Dafke címmel jelent meg utolsó alkotása a Hetedhéthatárban, „Tudósítások a tűzvonalból” alcímmel (2010. október 3.). Ha tűzvonal, akkor harc, mégpedig: harc életre-halálra. Csakazértis, üzente, és mi szerettük volna hinni: ciklus lesz ebből, győzelmi híradással a végén. Nem adatott meg, legyűrte őt a halálos kór.
Illyés Gyulát olvasom: „Meghalni udvariatlanság. Jól meghalni, a hozzátartozók oldaláról nézve, semmiképp sem lehet. Egyik legszebb elégtétel az elmúlás megaláztatásával szemben, ha a távozás rettenetét (az eltávozó) környezete számára tompítani képes. Jól közeledni hát végnapjainkhoz, udvariasság…” (Illyés Gyula: Charon ladikján, 228-229. old.)
Ha jól meggondoljuk, életünk minden pillanatában végnapjainkhoz közelítünk, még ha erre nem is gondolunk mindig. Jól közeledni ehhez az életszakaszhoz ezért mindenekelőtt azt jelenti: jól sáfárkodni az életünkkel, rendet tenni magunk körül, elvégezni a dolgunkat, amit helyettünk más el nem végezhet.
Videcz Ferenc így élt a kezdetektől.
Számomra ez a kezdet a hetvenes évek közepe, ekkor ismertem meg, és ekkor találkoztam első versével is. Négy közeli iskola igazgatója (Hidas, Mecseknádasd, Olasz, Pécsvárad) merészet álmodtak akkor: összefogással közös fenntartású gyermektábort hoztak létre a Dombay-tó partján. Nagy kaland volt ez, a bármiféle önállóságra gyanakvással tekintő tanügyigazgatás közegében nem volt mindennapos az ilyenféle kiilleszkedés az uniformizált iskolák sorából. A felpezsdülő légkörben a fiatal hidasi tanár, Videcz Ferenc megtalálta a maga helyét, hogy másokat is lelkesíthessen: megírta a tábor indulóját, szövegéhez zenét is illesztett, feldolgozta kórusművé, és alkotását csakhamar be is mutatta a négy iskola közönségének. (Ha ez a tábor még megvolna, fái közt az indulója most is szólna…)
Meglehet, Videcz Feri ezt a korai költeményét nem válogatta volna be egy későbbi lehetséges gyűjteményes kötetébe, számomra azonban emlékezetes maradt a hangulata és nyelvi frissessége. Hogy miről szólt? Égi kékről, zöld álmokat ringató hegyoldalról, titok-erdőről, ezüst tóról, amelyben halnép cikáz, fákról, amelyek tócsák tükreiben nézegetik gyémántfüggős önmagukat, ágaik közt réznap kandikál, a tópart fűszál-sorfala előtt gyíkok smaragdja vonul el, a tó felett szitakötő-csillagok szikráznak, mígnem eggyé borul a csönd az éjsötéttel… Rosszul emlékeznék? Lehet, persze, hogy a múltba visszavetített képek villannak itt elő, az emlékezet egészleges benyomásokat őriz, a részletek esetlegesek, csak az összkép hiteles.
Hosszú utat járt be a költő megidézett első versétől az életművét lezáró remekéig. Videcz Ferenc a szemünk előtt érett jelentős költővé. Kritikusai-méltatói kiemelik virtuozitását, költői nyelvének játékosságát, kristályos rímkezelését, képi világának érzékletességét és tömörítő jellegét, érzékenységét a másik ember iránt, olykor fanyar, máskor meg sziporkázó humorát. Olyan magaslatokra érkezett el, ahonnan visszanézve öntudattal mérhette be a maga helyét a költészet világában. Megrázó utolsó versében egymás övébe kapaszkodó költők vonulását vizionálja, akik közt kijelölve látja a maga kezének nyert helyét.
A könnyű léptű költészet lehúzó nehezéke lehet az önsajnálat. Az öregkori költészeti témák, érzelmek és gondolatok (öregedés, betegségek, halálsejtelem) magukban hordozzák ezt a lehetőséget. Videcz Ferenc a közelébe sem téved az önsajnálat könnytől iszamos mocsarának, mentes a zsebkendő-hajtogatós, orr-fuvintásos reflexektől, csak semmi ellágyulás, inkább „bekeményít”: már a cím is ütősen ugrik elénk, „Dafke!” – és ebben sokkal több van a „csakazértis” makacsságánál. Dacos szembeszegülés van benne, felfokozott hévvel társítva és hetykeséggel, lázadó kivagyisággal.
Méltó élet méltó végső fejleménye ez a vers. Fő eszköze egyfajta sajátos humor, az önmaga fölé emelkedni képes ember önirónikus látásmódja, akiben a sugárterápia a szolárium-élményt asszociálja, akciós nyereménnyel: egyszemélyes élményutazással a Pokolba, aki önmagát létmorzsákat kolduló, „mellékes szegment”-ként képes értelmezni, muszájevőként, aki fűrészpor ízűnek érzett ételeket nyel el gépiesen, s mögötte már-már fabrikett-heggyé tornyosul a végtermék, meddő bábként, akit naponta fényesíteni kényszerül a környezete, és aki kárörömmel nézi a lakmározni készülő pimasz legyeket: „melléfogtatok, ostobák – élek!” Dehogy is lesz itt „giccses-sztoris, végső nyavalygás” – mondja. Mert nem ösztönösen kerüli el az önsajnálat buktatóit, programként szavakba foglalt fontos elv ez számára. A versben tartás van, és ennek büszke öntudat az alapja. Nemcsak a kiteljesedett költői eszköztár teszi széppé. Az is, ám esztétikumának fő forrása a versen átsugárzó emberi-költői tartás. Ettől lehet, hogy ez a „halálvers” felemelően optimista életérzést kelt bennünk.
Elfogadjuk Illyés Gyula magyarázatát: „Annak pedig, aki csinált valami megjegyzésre méltót az életben, elöregedvén így kell beszélnie: – Higgyétek, hogy a halál legyőzhető, ha én, lám, elestem is. Ha mind elesünk is; kitartón, magányos hátvédként, a végsőkig, ahogy megfogadtuk.” (Uo.: 230. old.)
Csakazértis.
Dafke!
Hozzászólások