Lehet, hogy jó volna többet tudnunk a világról és önmagunkról is, de hogy boldogabbak lennénk tőle okvetlenül, azt egyre kevésbé hiszem.
Még az egyáltalán tudhatók sokasodását is gyanakvással nézem, pedig micsoda kevéske jut el hozzám abból is! Mert azt látom, a tudományos kutakodás is visszahőköl néha, amikor rádöbben, hogy korán kiáltott heurékát, ha egy-egy üstökösfénnyel jött vadonatújnak az arcáról lehull a maszk, és az igazi – az öröktől való – rávicsorog.
Hány bölcsek kövét játszó közönséges kavicsot kellett már eldobálnunk, amolyan első blikkre csodát ígérőt – gyógyszert, vegyszert, adalékot -, amikkel a természetet akarta térdre kényszeríteni, pórázon tartani a medvetáncoltató félművelt tudákosság! És mekkora árat fizettünk érte mindig – és nem csak pénzzel, de emberi életekkel is, mint a fogamzásgátlók némelyikével torzszülöttek ezreivel. De még a kisebbek is mekkorák tudnak lenni árnak! Olvasok egy listát a betiltott élelmiszer-adalékokról. Felsorolni is nehéz, hányféleképpen tudnak ártalmára lenni az embernek csak azért, hogy a gyártók könnyebben elhitethessék velünk: az íze, a színe, az állaga az ételnek attól olyan, amilyen, mert abból készült, ami a tasakra van írva: tyúkhúsból.
De a kutatók tudták – ha a gyárak és a forgalmazók emberei nem is -, hogy az, amit belekevertek, már kezdi mutatni magát a klinikákon: idegrendszeri károsodást, allergiát, asztmás rohamot okoz/hat, hogy megváltoztathatja a vérképet, hogy rákkeltő lehet.
Igaz ugyan, hogy a tévedés lehetősége benne van minden keresésben, és hogy a nem tudottat hinni nem bűn, de az is igaz, hogy az alig, vagy épp hogy tudottat könnyen döngöli hitté a fülekben a reklám, az el nem halkuló – ostorától hajtva a profitnak. És akkor már nem a jót kereső ember áll mögötte, tévedéseinek maga is áldozataként, hanem a maga áldozatainak hiszékenységéből jól kereső sumák sarlatán, aki nem átallotta az isteni tiarát tenni a fejére: mindentudónak és mindenhatónak képzelve magát. De arra nem vetemedett mégsem – egészen máig -, hogy a hármas korona legszebb ékességét, a harmadikat: a végtelen jóságot is magára illőnek gondolta volna. Ezért kellett istent teremtenie, és ebből a három emberfelettiből faragni meg a nagy Kapaszkodót, félve-remélve, az idők hajnalán – nevezve ezért Fönnvalónak. És keresett neki helyet a csillagok fölött a végtelenben, hogy ne állhasson elébe semmi idelenti a tekintetének, ha kérni akar: biztonságot, nyugalmat, békét, önmagával, a világgal és Vele.
Így kezdődött bizonyára, ilyen szépen. Sokistenhivő korunkban tele volt a mindenség istenekkel: segítőkkel, simogatókkal, gondoskodókkal, és nemcsak az emberre, de minden élőre és élettelenre egyaránt ügyelőkkel is. Olyan végtelen bizakodás mutatja meg magát az akkori ember istenteremtő vágyában, akaratában, hogy a ma kételkedő embere irigykedve tűnődik el rajta, még ha tudja is, hogy félelem irányította akkor is az ősök képzeletét. De nem az istenektől féltek, azt hiszem, hanem amitől mi: a bizonytalanságtól, a kiszámíthatatlan veszedelmektől, amiktől istenek ezrei védték őket.
Ezért volt mindennek külön istene, ami az élethez, a megmaradáshoz fontos volt: az anyaföldnek, a termékenységnek – külön a növényi és állati termékenységnek és külön az emberinek, de még ezen belül is külön például a vetőmagnak; a szántásnak, vetésnek, aratásnak, a kapálásnak, a nyájaknak, a forrásoknak, a folyóknak, a tengereknek; a háznak, és külön az ajtónak, a küszöbnek, de még az ajtófélfának is, gondolva a védelemre. Talán emiatt volt külön istene a tolvajoknak, mert rászorultak ők is a segítségre. Mert minden emberi tulajdonság keresi az őt támogató erőt. A görög, a római mitológiában volt istene a viszálynak, a háborúnak, a bosszúállásnak is. És mert az ember a maga képére és hasonlatosságára teremtette az isteneit minden időben, úgy éltek ők is, mint az emberek. Veszekedtek a feleségeikkel, intrikáltak, háborúztak egymás ellen embermódra.
Egyistenhívő korunkra az isten és ember közötti viszony mintha elhidegült volna, megszigorodott.
Minden új „igazít” valamit a régin, de milyen idegenül hangzik ez a szó, ha arra gondolok, hogy annak az egyetlen, „végtelenül jó” istennek a képén hogyan igazított az ember – a bűnös, a rossz, a büntetendő. Hogy évezredek óta már csak a szigorú bíró ítélkező arcát látja a teremtménye, világát meg – amit nekünk készített, hogy örömünk teljék benne – siralomvölgynek. Szemvillanásnyi életek bűneinek örök kárhozat lehet a megtorlása, sátáni kínokkal a pokolban, „hol lészen sírás és fogak csikorgatása” – az írás szerint.
De hát a legszentebb írásokat is emberek fogalmazták. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy azokat is saját képükre és hasonlatosságukra. Mert még ha visszatartó riogatásnak szánta is a kigondolója a sokféle büntető iszonyatot, akkor is csak azt mondhatta ki, ami benne volt.
A jó ember nem ütni-vágni, büntetni, bosszút állni segített a Jóistennek soha, nem a parancsolatokból tudta, mi a jó, mi a rossz, és nem tolta föl magát haragjában ítélkezőnek. Legfőképpen pedig nem akarta bűnrészessé tenni istenét a maga vétkeiben: nem áldott meg gyilkos fegyvereket az ő nevében, nem nevezte halálos bűnnek istenek adományát: örömben, szerelemben. Nem parancsra tette a jót és nem büntetéstől félve kerülte a rosszat, istene előtt nem riszálta magát: nem böjtölt rántott pontyon, merthogy az nem hús.
De észrevette, hogy azon kívül is lehet rosszat tenni, bántani, ami „írva van”; gondolatban, mások tudtán kívül, gúnyolódással, hamissággal, önfeledtségünkben, meggondolatlanságból, kevély tekintet által, illetlen, hiú beszéddel, hazugsággal, ellenségeskedéssel, fondorkodással, elbizakodottan, hűtlenkedéssel, rossz tanács adásával, és sok mással is, ahogy egy sok ezeréves engesztelés-napi imában tallózva olvasom.
De nem tudom, mi az istenteremtő ember nagyobb vétke: az-e, ha az emberi rosszat isteni akaratnak fogadja el, az inkvizíciótól a vallásháborúkig, vagy ha isten ellen valónak az emberi jót – csak mert „írva van”.
Hozzászólások