Első utazás
Azt követően, hogy II. Géza király 1143-tól szászokat hívott Erdélybe, ez a nemzetség meghatározója volt az országnak. A szászok Erdély területén több helyen telepedtek le: az északi országrészben Beszterce és Radva környékén, délen Sebes és Szerdahely vidékén alakultak ki szász falvak, városok. Legnagyobb területük Kőhalom – Segesvár – Berethalom – Medgyes vonalától délre, és Sebes, valamint Brassó körzetében, továbbá a Barcaságban volt. Ezeket a déli vidékeket nevezik együttesen Szászföldnek.
Éles határvonal Szászföld és Székelyföld között azonban nem vonható. Az évszázadok alatt e nemzetségek „keveredtek”, többnyire békésen éltek egymás szomszédságában. A szászok hazájukból magukkal hozták fejlett kézműves iparukat, kereskedelmi rendszerüket. A városok lakossága többnyire kereskedőkből és kézművesekből állt, akik mesterségeik szerint céhekbe csoportosultak. Első szabályzatukat – a céh-levelet – Nagyszebenben adták ki 1376-ban. Ez részletesen előírta mindennapi életüket, képzésüket. Pontosan szabályozta azt is, hogy mikor, milyen viseletben jelenhetnek meg a férfiak, a nők, a legények és a lányok.
A településeken az utcák egyes oldalai alkottak egy-egy szomszédságot, mely a kölcsönös segítségnyújtáson alapuló társadalmi forma volt. A szomszédság jogait és kötelességeit 1794-ben szabályzatban rögzítették: „Minden szomszéd legyen szerényebb, nyájasabb, barátságosabb szomszédjának örömében, szolgálatkészséggel, bánatában vigasszal, kétes helyzetekben tanáccsal, veszedelemben tettekkel szolgáljon, hogy lelkületüket ne csak egyszerű szomszédság, hanem igazi élő barátság kösse össze. És senki se csak a maga, hanem minden egyes szomszédjának jólétében részt vegyen, azt minden erejével támogatva, hogy béke és rend honoljon a társadalom minden részében.”
A szomszédságoknak kulturális szervező feladataik is voltak: zenekarokat, énekkarokat tartottak fenn. Legény- és lányegyleteket alakítottak. Temetkezési önsegélyező csoportjaik is voltak. Minden szomszédság külön zászlóval rendelkezett.
A magyar királyok támogatták a szászok önkormányzati rendszerét. Míg a székelyek nemesekre és katonákra tagolódtak, a szászok mind polgárok voltak.
Az erdélyi szászok a Magyar Királyságot és az Erdélyi Fejedelemséget hazájuknak tekintették, származásuk alapján azonban német kötődésük volt. A Habsburgok alatt a császárhoz hűek voltak, az 1848-as szabadságharc idején a székelyekkel szemben álltak, mert ellenezték Erdély Magyarországhoz csatolását. A XIX. század végén a szászok azonosultak azokkal a törekvésekkel, melyek Erdélyt Romániával akarták egyesíteni, és ez a trianoni békeszerződéssel be is következett. Ennek ellenére a szászok és székelyek között a XX. század elején a súrlódások megszűnőben voltak. A szászok Erdélyhez ragaszkodása szorossá vált. Erről szól egy szép szász népdal:
Erdélyország, áldás földje,
gazdag és erős anyánk!
Zöld vetésből szőtt ruhád övét,
Kárpát bércek fonják itt köréd,
bort s aranyt termő hazánk!
Erdélyország, tenger alja,
melyről rég lefolyt az ár!
Most kalászok hullámtengerét
dús erdőknek partszegélye véd,
hol a messzi láthatár!
Erdélyország, édes földünk
drága jó szülőhazánk!
Áldott légy örök szépségedért,
s tájaidnak minden gyermekét
egyetértés fogja át!
A második világháború előtt és alatt sokan közülük elfogadták a nemzetiszocialista eszméket. A front közeledésekor tömegek menekültek nyugatra közülük, félve a megtorlástól. A háború után a dél-erdélyi szászok nagy részét a kollektív bűnösség elve alapján megfosztották vagyonuktól és sokat közülük kitelepítettek, deportáltak a Szovjetunióba. Az 1980-as évek végén ismét megalázásban volt részük az erdélyi szászoknak: a Ceausescu-rezsim emberkereskedelmet folytatott velük. A Németország által fizetett „fejpénzért” – személyenként l8 ezer német márkáért – hozzájárult ahhoz, hogy a szászok őseik hazájába települjenek át. Az l989-es események után a kitelepülés folytatódott: sokan nem reméltek változást, féltek a még keményebb megtorlástól, a jövőtől. E körülmények okozták, hogy a 850 éves múlttal rendelkező szászság 50 év alatt egykori lélekszáma 10 százalékára csökkent és ma alig éri el a 20 ezret.
*
A szászok életének legfontosabb színtere, a szász lelkiség menedéke évszázadokon át a templom volt. Erdély helyzeténél fogva mindig támadások célpontja volt: betörtek ide a tatárok, sokat pusztították a törökök Sok háború folyt az ásványokban gazdag területekért. Ezek az események kihatottak az építkezésekre, a lakosságot védekezésre kényszerítve. Elsőként minden városban, községben a templomot, a település központi épületét alakították át erődítményekké. Erős falakkal vették körül, a sarkokra erős bástya-tornyokat emeltek. A falakat támpillérekkel erősítették, belül védőfolyósokat alakítottak ki lőrésekkel, szurokkiöntőkkel. A bejutást több kapuval nehezítették. Sok helyen a dombra épült templomot több fallal is övezték. A XIII. századtól kezdett építkezések során ezen kívül a városokat fallal is körülvették. A XV. század közepére Szászföldön már 300 parasztvárról vagy erődtemplomról vannak írásos feljegyzések. Támadások idején a lakosság a vártemplomba menekült. Az ostromok alatt élelmezésüket a tornyokba előre betároltakból biztosították. Az erődtemplomok építése hamarosan kihatott környékükre. A székely falvakban is megerősítették a templomokat, sok helyen magas fallal vették körül. Gazdagítva ezzel a székely építőművészetet, mely az erődtemplomoknál egyszerűbb, gyakran festőibb elemeket alkalmaz. A XVIII. század végére a vártemplomok elvesztették védelmi jelentőségüket. Múltjuk és építészeti különlegességük miatt kultúránk becses emlékei. Több közülük a Világörökség része.
Hozzászólások