Élt Rómában egykoron egy korán árvaságra jutott fiatalember, Caius Marciul. Okosságát a bölcsektől tanultaknak, bátorságát fiatalságának köszönhette. Azokban az időkben mindennél többre tartották a harc közben tanúsított vitézséget, s mert Róma ebben az időben állandó harcban állt ellenségeivel, Caius Marciusnak igencsak volt alkalma bizonyítani vitézségét, mindenkinél különb harci erényeit.
Egyik római győzelemmel végződött ütközet után a vezér Marciust a legnagyobb elismeréssel tüntette ki, tölgyfalombbal koszorúzta homlokát. Caius azonban még dicsőbb tettekre vágyott. A minduntalan vívott háborúkban dicsőséget dicsőségre halmozott. Tetteinek hírét már egész Róma ismerte.
Ebben az időben a rómaiaknak azonban nemcsak külső ellenségeivel kellett megküzdeniök, de ádáz harc folyt a gazdag patríciusok és a szegény plebejusok között is. A szegények helyzete egyre romlott, míg a gazdagok vagyona nőttön nőtt. Az elégedetlen, felháborodott plebejusok összeültek és megvitatták Marciul követhetetlen bravúrjait, főként Róma gazdasági életében el-követett botlásait. De mindhiába üléseztek a plebejusok, a patríciusok jottányit sem engedtek a szegények jogos követeléseinek. Azazhogy tettek némi homályos ígéretet, amiben a plebejusok egyszerre csak hinni kezdtek. S mert az ádáz ellenség már Róma falait veszélyeztette, Caius harcba hívta népét. Kart karba öltve harcoltak a plebejusok a patríciusokkal. Caius Marciul, a vezér, a leselkedő ellenséget Coriolinál végképp megsemmisítette. Ettől kezdve Caius dicsőséges hadjárata jutalmául a Coriolanus nevet kapta.
A háború befejeztével azonban az elhangzott ígéretek ellenére a szegény nép sorsa semmivel sem fordult jobbra, mint amilyen annakidején volt. De mert Coriolanus híre és hatalma egyre nőtt, őt kívánták consullá választani a patríciusok.
A szenátusban azonban szép számmal voltak képviselve a plebejusok is.
És mert Coriolanus a consullá-választás harcában nem bírhatta a plebejusok szavazatait, csúfos vereséget szenvedett.
Történt pedig, hogy ez idő tájt nagy gabonaszállítmány érkezett Rómába. A rómaiak abban reménykedtek, hogy ezzel a város megmenekül az éhínségtől és megszűnik a belső viszálykodás. Coriolanus azonban kihasználta tekintélyét, a néptribunok egykori vonakodása és ellenkezése miatt megakadályozta, hogy a gabonából ők is kaphassanak. A népharag ekkor üldözte el Coriolanust, akinek száműzetésbe kellett vonulnia.
Ez időben a rómaiak legnagyobb ellenségei a volcusok voltak. Vezérük, AttiusTollus legalább olyan dicsőségben fürödhetett övéi körében, mint Coriolanus egykoron Rómában. ‘I’ullust kereste fel hát a száműzött Coriolanus és elkeseredett dühében, mert elüldözték Rómából, felajánlotta kardját, harci tapasztalatait és hősiességét Tollusnak.
Tollus elfogadta Coriolanus ajánlatát és csapatai fővezérévé nevezte ki. Coriolanus ekkor sorozatban vette be a Róma körüli városokat és jogos félelmet keltett a rómaiakban. Gyors ütemben közeledett Róma falai felé. Coriolanus az elfoglalt városokat kiszolgáltatta a harcoló katonák kényének-kedvének, s ez Rómát mégjobban megfélemlítette. A harci sikerek következtében Coriolanus tekintélye lassan kezdte elhomályosítani Tollus hadvezérét. A volcusok vezére ezért elhatározta, hogy végez Coriolanussal. Követelte tőle, hogy adja vissza fővezéri megbízatását és adjon számot árulásáról. Amikor ugyanis Coriolanus már Róma bevétele előtt állt, felkereste őt anyja, felesége és gyermekei, akik a rómaiak nevében kérték őt, vonulna el Róma alól és ne indítson támadást egykori hazája ellen. Coriolanus, aki rajongásig szerette anyját, teljesítette annak kérését.
Tollus felkérésére hát Coriolanus kijelentette, visszaadja megbízatását, ha a népgyűlés megerősíti Tollus akaratát. A kijelölt napon Coriolanus meg is jelent a gyülekezet előtt, ahol szörnyű zajongással fogadták s jóllehet beszélni kívánt, nem engedték szóhoz jutni.
Ami ezután történt, az már a tragédiák sorába tartozik. De mert akkoriban még az ellenfelet is kellő végtisztesség illette meg, Coriolanust hősként temették el, sírját az ellenségtől zsákmányolt fegyverekkel borították el.
A volcusok állama hamarosan megérezte, mit jelent nekik Coriolanus elvesztése. Egyik, az aequsokkal vívott csatájukban, amely súlyos vérontássá fajult, megsemmisítő vereséget szenvedtek. Hadseregük színe-virága a harcmezőn maradt, maga Tullus is elesett.
Így kénytelenek voltak a legmegalázóbb feltételekkel békét kötni, meghódoltak a már-már leigázott rómaiaknak és kötelezték magukat azok minden parancsának teljesítésére.
Nem mai történet!
Aki mégis némi fura következtetés okán-nyomán azt sejti, hogy Coriolanus és a rómaiak ebbéli története picinykét hasonlít az elmúlt emberöltők lassan feledésbe merülő eseményeihez, lelke legyen rajta.
Vagy tegye fel magának a kérdést: nem mai történet ez?
Hozzászólások