Drága jó Nagyanyám – mert a nagyanyák drága jók -, ha tavaszutón a gangot söprögette, mindig meg-megállt a kamrabejárat előtti eresz alatt. Figyelmesen vizsgálta megjöttek-e kedvencei, a fecskék. Fiatalasszony korában épített házunknál elmaradhatatlan vendégek voltak a sebesröptű, villámfarkú légykapók. Míg élt Nagyapám, nemegyszer javítgatta, tisztítgatta a fészkeket, hogy mire megjönnek a kedvesek, rendben legyen a lakás. Aztán Nagyapám csendben elaludt, Nagyanyám hát egyedül maradt. S ahogy múlt a fájdalma s az idő, egyre szótlanabb, kedvetlenebb lett. Ám tavasz felé levetette búját és várva várta kedvenceit. Ha megjöttek – meglestem! -, beszélgetett velük. Dédelgető szavai mellett elmondta bánatát, történeteit, melynek időrendi eredőjét már tán maga sem tudta. Kedve majdnem kivirágzott, ám ősz táján, amikor a ház előtti sürgönydrótón értekezleteiket tartották a nagy útra készülők, megint bánatos lett. Egyik télen sebzett szárnyú galamb szállt az ambitusra. Nagyanyám a párás ablakon keresztül vizslatta a segélykérő hangokat hallató vendéget. Óvatosan kiment a kamrába és friss túrót, kenyeret hintett a gang védett szegletébe. A galamb félrehajtott fejjel nézegette az étket, majd kissé bizonytalanul, ám éhsége miatt félelmét leküzdve, nekiállt az evésnek. Ettől kezdve Nagyanyámnak már volt ismét gondozottja. Később újabb vendégek jöttek.
Aztán újra tavasz és jöttek a fecskék, de itt maradtak a galambok is. És Nagyanyám soha nem volt egyedül.
Mindez azért jutott eszembe, mert mostanában mintha egyre hangosabban hallatszanának azok a hangok, amelyek megróják azokat, akik magányukat kutyájukkal, macskájukkal, mindig éhes galambokkal és egyéb Isten teremtményeivel osztják meg.
Hosszú lenne most okos vagy oktalan fejtegetésekbe bocsátkozni, amelyek nem nélkülöznék a társadalom már-már alig követhető változásai felett mondott ítéletet.
A megrögzött szokások és belénk ivódott elvek megtépettségét, a viszonyok gyökeres változásait, és mindazt, mi nyomán és okán egyfajta bezárkózottság, mellőzöttség, félreállítottság-tudat alakult ki az emberekben.
Ezek az emberek nem elsősorban ideológiákban, fennen hirdetett eszmékben csalódtak, de embertársaikban. Akik az események és változások következtében maguk is megváltoztatták igényeiket, érdeklődésüket, nem egyszer elveiket is. Megfogyatkozott tűrőképességük és olyan dolgok felé fordulnak, amely egy réteg számára groteszknek, elviselhetetlennek tűnik. Dehogy is mondom én azt, hogy minden állatszerető és dédelgető ember csalódottságból, lelki kényszerből, mintegy írként gondoz, ápol állatot. De van és lehet az életnek olyan pillanata, amikor megértést, barátságot, ragaszkodást, a gondoskodás lehetőségét már csak egy állat tudja megadni, biztosítani.
Halottak napján Nagyanyámat látogattam meg a temetőben. A fejfa mellett orgonabokron galambfészket láttam. Hevenyészettsége, kuszasága a vadgerle hebehurgyaságára vallott. Én azonban ajándéknak tekintettem ezt a költőhelyet, amelyet sok madáröltőnyi év után ez a kis állat Nagyanyámnak ajándékozott azért a sok szeretetért, amellyel őket, a drága, életében oly szívesen elhalmozta.
Hozzászólások