Tilinkót faragok
Csuda egy huncut nagyapám van nékem, s hogy „csuda”, azt úgy képzeld el, ahogy mesélem! A nagyapám olyan ember, hogy amihez nyúl, amit tesz, amit mond, s amit csak gondol, az mind-mind rögvest varázslattá változik. A legutóbb is, hát mit kellett megélnem vele! Ültünk a kertben, nagyapám a recsegős hintaszékében, én meg, mint rendesen, a lábánál a fűben, hogy jól lássam, milyen csudára készül megint. De úgy tűnt, varázslat mégse telik a furfangos nagyapámtól, mert csak azt végezte, amit máskor is gyakorta szokott, ha a kertben üldögél: nótás kedvű tilinkót farigcsált, amit aztán nekünk, gyerekeknek ajándékozott. A puha bodzaág gyorsan formára hajlott ügyes ujjai között, s én már épp eluntam volna a leskelődést, mikor a kert vén diófájának ágára egy rigó szállt. Nagyapám szeme rácsillant a hirtelen madárra, s már meg is szólította őt:
– Hát te mit akarsz, borzas rigó?
De a madár csak hangtalan billegtette a fejét, ránk lesve a magasból. Erre az én nagyapám okosan bólintott, s mondta:
– Értem én! Elveszítetted a hangodat, s most néma vagy. No, lásd, kivel van dolgod: éppen elkészültem ezzel a tilinkóval, ami jó lesz neked, míg meg nem leled a saját nótádat. Kell-e?
A borzas rigó kíváncsian nyújtogatta a nyakát, de nem felelt. A nagyapám kettőt mozdított a kezén, mire az ujjai közül eltűnt a tilinkó. A következő szemhunyásban pedig a rigó oly’ szépen kezdett dalolni az ágon, hogy az én szívem egészen belefacsarodott.
– No, így már jó lesz! – mordult az öreg. – De csak kölcsönbe adtam, ezt ne feledd, te borzas!
Hát lássátok: ilyen egy csudás, huncut ember az én nagyapám!
Kapar a szél
Úgy emlékszem vissza, duhaj nagy tél volt abban az évben, mikor életemben először láttam monyorákot. Hogy mi az a monyorák? Hát az épp olyan, mint a fődi ördög, vagy a házi manó, csak azoknál kisebb, borzasabb és ezerszer pimaszabb szerzet.
No, az úgy volt, hogy gyerek létemre egyedül hagytak otthon, mivel apámnak sürgős dolga akadt a kocsmában, anyám meg utána ment, hogy beleveregesse apám orrát abba a sürgősbe. Én meg gubbasztottam a kandalló előtt, mert odakinn farkasordító hideg acsarkodott. Egyszer csak hallom, hogy valami kaparász a kéményben. Közelebb ácsingóztam, hát a kandalló likán előbb nagy marék korom, majd meg egy apró ördögfi hüppent elő.
– Te ki a szélkergette szerzet vagy? – kérdeztem tőle hökkenten.
– Én a monyorák vagyok – felelt csípőre tett kézzel a kis fickó.
– Na, és mit akarsz?
– Én semmi mást, mint az összes hordó jó bort a pincétekből, különben felgyújtom a házatokat!
Gondoltam, kis ember nagy akarattal jár, jobb lesz hát vigyázni.
– Adnék én bort, kedves monyorák, de mind megitta azt a sógor.
– Ha így van, hát viszem a padlásról a szalonnát – hepciáskodott a manó.
– Azt se tudok adni, mivel az utolsó falást szintén a sógor nyelte be.
– Hinnye, hogy az a gatyaféken közlekedő, hétszertekert, hatszor nyúzott, madárlátta netovábbja, hát ki az a nagyétkű sógor, aki engemet meg mert előzni? – visította a monyorák.
– Jer, megmutatom, ott alszik a szennyestartóban – mondtam neki készségesen, és a vasalt ládához vezettem. Ott aztán, mikor belesett a sötétbe, én ülepen ragadtam a nadrágját, belódítottam a piszkos ruhák közé, és rácsaptam a vaslakatos fedelet. Még aznap éjjel apámmal kiraktuk a monyorákot a jégre; azóta se hallottuk őt kaparászni a kéményünkben!
*
Böszörményi Gyula Kerekalma mesék című kötete az Alma Együttes Téli alma, nyári alma című CD-jével együtt kapható a könyvesboltokban. A CD-n található dalok közül a Tilinkót faragok Buda Gábor és Szalai Borbála, a Kapar a szél Buda Gábor és Kányádi Sándor alkotása.
Hozzászólások