Napra pontosan tudom, hogy mikor találkoztam Videcz Ferenccel először, kinek írásait már ismertem a Nimródból. Mondom, szép, őszi nap volt, 1998. október 16-án érkeztünk meg Pécsre, kedves Pityu bátyánk, Tálosi István (1927-2001), a Vadászati Könyvklub elnökének vezényletével.
Akkor, ott a lugasban még minden olyan szép volt. Ettük a finom szarvas pörköltet, ittuk hozzá a „videczburgi” fehéret és mindenki kitűnően érezte magát. Talán azt is mondhatnám, hogy „hozta a formáját”? Gyuri bácsi régi történeteket mesélt, Samuka épp a Dezsőt ugratta, Támlaci bőszen kattintgatott, Kuruczgyuszi a mély baritonján minden valamikor is élt kabaré színészt végig parodizált.
Megrendítő verssel zárta költői életművét Videcz Ferenc: Dafke címmel jelent meg utolsó alkotása a Hetedhéthatárban, „Tudósítások a tűzvonalból” alcímmel (2010. október 3.). Ha tűzvonal, akkor harc, mégpedig: harc életre-halálra. Csakazértis, üzente, és mi szerettük volna hinni: ciklus lesz ebből, győzelmi híradással a végén. Nem adatott meg, legyűrte őt a halálos kór.
Az összeállítással Videcz Ferenctől búcsúzik a Hetedhéthatár: Kérded, ki vagyok. Mit számít a név? / Betűcsőd; magasztalt vagy átkozott. / Szűk vásott gúnya, pergő omladék / Rád égették, billogként hordozod.
– Gizinél, nézzétek, hogy esik az eső! Nem lehet látni a Jakab-hegyet! Mindnyájan odagyűltünk a konyha ablakába és a két tömbház közötti résen lestük Uránváros egy kis szegletét.
– Gyerekek, nálatok is esik? – szólalt meg rövid időn belül a telefon. – Mert nálam zuhog. Lehet, hogy elmarad a délutánra tervezett séta az Éger-völgyben. Pedig már napok óta beterveztük a gyerekekkel. No de sebaj, gyertek el hozzám, van egy kis süti, miegymás! Elleszünk. Várlak benneteket!
Hűvös van kint a kertben, és ez alighanem így marad már. Legfeljebb melegebben öltözünk, lehet ezen segíteni, beszélgetés közben meg amúgy is nekimelegszünk, észre sem vesszük a zord időt. Edit szólal meg. – Nem tudom összeszedni magam, ahogy régen. Ez az öregség? Vagy betegség? Vagy most már nagyon belefáradtam? Az egészbe?
Pécs város nemrég elhunyt írójára-irodalomtörténészére emlékezünk születésének nyolcvanadik évfordulóján. A zamárdi templomban, ahol egykor keresztelték, most gyászmisét mondtak érte. Szántódon emléktáblát helyeztek el szülőháza falára, a 119/A jelű vasúti őrházra. Az emléktáblát Kiss Pál körjegyző és az író leánya: Tüskés Tünde gimnáziumi tanár leplezte le, s ezen az író özvegye: dr. Nagy Anna és a pécsi Testvérmúzsák Asztaltársaság helyezett el koszorút. A település neves szülöttjét a képviselőtestület posztumusz díszpolgári címmel tisztelte meg ünnepi ülésén.
Az égen szürke, száguldó felhő-paripák. A városban eső meg szél. Elmentél… Örökre üresen marad egy hely, egy szék…
Kétségbeesett kérdést ordítok Istenhez: miért a jó embereket viszed el, Uram?
Őt így ismertük meg. Szemüvegesen, mindig jólöltözötten, kissé olyan tanárnősen. Kellett pár alkalom, találkozó, hogy a másik, humoros, életvidám oldalát is felfedezzük. Történetei, amik sokszor épp a hányatott sorsáról szóltak, legtöbbször, előadásának köszönhetően, nagy derűt keltettek.
Nem akarok még Rólad írni, Edit. Nem áll rá a kezem. Megszoktam, hogy Neked írok. Közelgő névnapodra akár, mint tavaly is, amikor az éppen megjelent gyerekszáj köteted szavait gyúrtam össze tréfás alkalmi köszöntővé.
Ketten ülünk a tűz mellett, ketten beszélgetünk, mint ezen a fényképen is, amely öcsémék kertjében, Jásdon készült rólunk két éve. – Régen találkoztunk, Gyuri. Arra meg nem is emlékszem, mikor beszélgettünk így egymással, zavartalanul, többnyire társaságban találkoztunk, töredékidő adódott csak igazi, jóízű beszélgetésre.
Emberség, tisztes lét – új nemzedékünk
Szótárban tallóz utánuk maholnap;
Antikvitás kútjába fúlt gyakorlat,
Folyó, melybe újból már sose lépünk.
– Kérek két deci alkoholmentes oportót – mondta rekedt hangon, miközben a szemében megjelent a csibészes mosoly. És az Iparos pincére hozta.
– Egészségére, Gyuri bácsi – koccintottunk vele.
– Arra, fiam, arra – mondta elkomorodva – nem ártana.
Aztán elkezdődött a már szokásos társalgás kisebb-nagyobb csoportokban. Volt, amikor ő vitte a prímet – évekkel ezelőtt –, ám az utóbbi időben inkább csak hallgatott.
Szeretteink fogytával mindegyre árvábbak leszünk. Ezt siratjuk, a magunk árvaságát, a rájuk emlékezésben. Csapzottan, tépetten, némán, mint a megszedett gyümölcsfák a kertek alji ködben. Nem könnyek jeleznek okvetlenül minden sírást. Sír az őszi szél, a hegedű, a körfűrész, a nedves, nyirkos fa a parázson, és nem gondolunk hallatán könnyre.
A képen két jó barát, mindkettő már fentről egyengeti a Hetedhéthatár útját: a két és fél éve elment Kurucz Gyulát követte most Bukta Csaba. A barátságuk az MTV Pécsi Körzeti Stúdiójában kezdődött, ahol mindketten szerkesztő-riporterek voltak, majd folytatódott a párhuzam a rádiós műsorvezetéssel és a médiaoktatással.