Könnyű pelyhekben hull a hó,
vastagodik a takaró.
Magára húzza a mező,
sátrakat emel az erdő.
Decembernek sötét egén
botorkál a halvány remény.
Föl-föltekint a sok szegény,
Odafentről jön-e a fény?
Felhőkarcoló az orrod,
rettentő magasan hordod.
Lábad neked is földig ér,
mitől vagy több a többinél?
Rettegnek az ostobák,
félik Isten ostorát.
Bűneinkért, szól a fáma,
boruljatok hát imára,
karácsonynak ünnepére
nyakunkon a világvége.
Ma az élők hallgassanak.
A holtakra hallgassanak,
szeretteink mit üzennek,
ránk Ők hogyan emlékeznek?
Amióta hasa kongó,
szomorkodik a nagy hordó,
az élete mire volt jó?
Manapság a legfőbb gondja,
kárba vész sok tölgyfadonga.
Müller Jóska,
Haklik Miska,
Teimel Pista –
elöljárók,
tekintélyek,
életüknél
tovább élnek.
Konyhából szűrődő hajnali zajok
– kisgyerekként még félálomban vagyok –,
szeretem ezt a zajt, tán inkább csak nesz,
Anyánk már fent van, a konyhában tesz-vesz.