Albert Zsolt írásai

Amíg nem szólunk egymáshoz
és csak eteted a galambokat,
azt ismétlem, hogy nem halt ki belőled
a törődés, csak megszűnt az idő.
Ha nincs idő az ég nem varr foltot
és megfagy a kapucnimban álló tenger.

madarak szálltak le mellénk
mert azt hitték közéjük tartozunk
morzsáknak tűntünk és szabadnak
de ők mohón felcsipegettek
begyükben várjuk a feltámadást

Kettőnk szótlansága között
legrövidebb út,
ha a várakozás helyett
megszólítalak.
Inkább előhozakodom
gyermeteg kérdéseimmel

Mi csak éppen kidugtuk fejünk szögletes mezők
és földcsíkok alól, te már szőlőfolyondárokon túli
univerzumot festettél. Dalolva macskaköves korzók
mustszagú pincebasszusán, hogy érik szüret, és
becehegyi döngő hordókba hordhatjuk hegyeid vérét.

Kár, hogy csak az autóból láttalak
egy rövid időre és nem tudtunk szót váltani.
A látvány lehangoló volt,
ahogy feküdtél kérdéseiddel a ködben,
mint aki képtelen medrét elhagyni.

Az ág kifelé néz, nem látja a törzset,
és ahogy telik az idő a kötődés elszakad.
Minél messzebbre lát, annál jobban vonzza
a távolodás. Hiszi, tavaszok áramlása végtelen,
léte saját akarat.

Nem jut eszembe az út hazafelé.
Meghallgatnám a szívem, de nincs fül
a mellkasomban. Egyformán nyúlik
minden járda az este száraz tenyerén.
Az utcák nevei, csontfehér táblák
a fáradtság dermedt csarnokában.

Ha nem lennél és kitalálnának mégis,
kerek levegőben, egyedülálló büszkeség
fonta magánykalácsos kerítéseken,
csak árnyékod jutna túl.

Az este kilenc utáni fejfájás
eszembe juttatja, hogy az ágyba
kerülő testek felett a sötétség
hasonló talán, mint az utcán
rohangáló kóbor kutyák árnyéka.

Az ősz légszomjas zongorista,
mellkast szorító harmóniát játszik tölgyek billentyűin
és mikor az ázott könyvek gyökerére lép,
dobogások közötti szünetben kicsit nyújtózkodik.