Albert Zsolt írásai

Kár, hogy csak az autóból láttalak
egy rövid időre és nem tudtunk szót váltani.
A látvány lehangoló volt,
ahogy feküdtél kérdéseiddel a ködben,
mint aki képtelen medrét elhagyni.

Az ág kifelé néz, nem látja a törzset,
és ahogy telik az idő a kötődés elszakad.
Minél messzebbre lát, annál jobban vonzza
a távolodás. Hiszi, tavaszok áramlása végtelen,
léte saját akarat.

Nem jut eszembe az út hazafelé.
Meghallgatnám a szívem, de nincs fül
a mellkasomban. Egyformán nyúlik
minden járda az este száraz tenyerén.
Az utcák nevei, csontfehér táblák
a fáradtság dermedt csarnokában.

Ha nem lennél és kitalálnának mégis,
kerek levegőben, egyedülálló büszkeség
fonta magánykalácsos kerítéseken,
csak árnyékod jutna túl.

Az este kilenc utáni fejfájás
eszembe juttatja, hogy az ágyba
kerülő testek felett a sötétség
hasonló talán, mint az utcán
rohangáló kóbor kutyák árnyéka.

Az ősz légszomjas zongorista,
mellkast szorító harmóniát játszik tölgyek billentyűin
és mikor az ázott könyvek gyökerére lép,
dobogások közötti szünetben kicsit nyújtózkodik.

Elmerengve roncson korallvárakon
roskatag fotelben gondolkodva ül
keze karfákon túl a habos vízbe ér
forgács hullámok sziklás lábakon