Szent Erzsébet zsoltár
Szív szól belőled, szeretet,
betölt földet, betölt eget.
A szeretet csodás madár,
válladra száll, szívedre száll.
A szeretet csodás virág,
A Terézvárosban éltünk, a Duna pesti oldalán, a Belváros közelében. Az emeletes házak sorát forgalmas és zajos utcák szegdelték. Óbuda olyan távol volt tőlünk, akár a csillagos ég. Vagy még annál is távolabb, a csillagos égre esténként fölnéz az ember, Óbuda neve, mint elsüllyedt Atlantisz élt a család tudatában.
A XX. századi magyar irodalom magánolvasatban
Táj, nyelv és lélek egybefonódásának regénye? A legtörténelmietlenebb magyar történelmi regény? Fejlődésregény, amelyben a fejlődés célja inkább a lélek megerősítése, mintsem az értelem megvilágítása?
A XX. századi magyar irodalom magánolvasatban
Ha egyszer valaki számba venné, hogy hány magyar regény- vagy prózarészlet játszódik mocsárban, nádasban, ingoványon – meghökkentően nagyszámú gyűjteményt kapnánk.
Molyirtót kerestem, nagyon elszemtelenedtek az idén! Kotorásztam a festett, szép faládában, amelyikben még sose találtam meg semmit. Most a molyirtót nem, pedig éreztem a szagát, azt a szúrós, orrfacsaró bűzét. Beleszimatoltam a festett, szép faládába.
A szilvafáról fűrészeltem le az elszáradt gallyakat, egy kis ápolás mindenkire ráfér. Törik és döf a szilvaág, ki hitte volna róla. Morgolódtam vele valamelyest, aztán a fa tövénél halomba raktam a széjjelhullott gallyakat. A két nagy ág villájában vettem észre valamit, úgy szemmagasságban.
Fürgén futott medrében a folyó, mintha kergetné saját magát. A partnál azért mindig megállt, tükröt tartott a fűzfáknak, amelyek lábujjhegyre álltak, és a tükör fölé hajoltak. A vízből felugrott egy-egy apró hal, széjjeltörte a tükröt, de a fűzfák csak bámultak, és bólogattak tovább.
Lőrinc nagyon szerette ezt a kisvárost, ahogy csak kisvárosokat lehet szeretni. Szerette a vasútállomásról a városközpontba vezető fasort, a főtér szökőkútját, a malomtavat a tündérrózsákkal és a kövérre hízott aranyhalakkal. Szerette a Királylány szobrát, aki csibészesen ül az utcakorláton.
Azt se tudtam, hogy Róza néni a világon van. Hogy egyáltalán létezik. Egy tavaszi reggelen – jó korán volt – csöngettek az ajtón, hosszan, hogy a háziak biztosan meghallják. Így csak süket csönget, gondoltam, és mentem ajtót nyitni. – Ki jöhet ilyenkor? – morgolódott apám.
Ronda egy história volt. Ronda, mert érthetetlen. Logikátlan. Ha meg mégis volt logika benne, akkor pedig egyenesen félelmetes. Hogy mik történnek manapság! Már az első nap is furcsán indult. Marci megérkezett – és mégsem érkezett meg.
A nénike aprókat lépegetett a járdán. Amint az útkereszteződéshez ért, mindkét irányba óvatosan körülnézett. Mire ismét a lámpára emelte szemét, az már pirosat mutatott. A néni lassan érkezett el az átjáróig és nehezére esett, hogy állva maradjon a járdaszegélynél.
Noé ideje óta nem volt akkora vízözön. Gőzölögtek a földek, és füstölögtek a hegyek. Az erdő nagy csöndességben állt és egyre zöldebb lett. Egyre tisztább. Mi, városiak, szólni alig mertünk, amikor hallottuk, milyen néma az erdő, és amikor láttuk, milyen tiszta a világ.
– Madzag! – Blöki! A két férfi rárohant egymásra, fejüket a másik vállgödrébe mélyítették, tenyerükkel egymás hátát püfölték, talán még borostás képüket is összefenték. Eltartották maguktól a másikat, aztán újra keblükre vonták a rég látottat.
Hurrá, nyaralunk! A nyaralás első napja a barátságos kisvárosban, különleges pillanat, vissza nem térő hangulat. A város afféle átmenet a nagy-kisvárosok és a kis-nagyvárosok között, él és lüktet itt a határ közelében, csöndje és zaja éppen annyira van, amennyire egy városban muszáj lenni csöndnek és zajnak.
Az a csillag hetek óta egyre fényesebb,
s ballag hozzánk égi útján egyre közelebb,
az a csillag nekünk hoz majd égi híreket,
mit felfogni nem tudunk, s feledni nem lehet.