ha megláthatnám
már itt sem lennék
ha meghallanám
már süketet játszanék
ha megfoghatnám
már mind elejteném
Árva létünk zúg szürreális
szóban. Ólomgolyót gurít
macskák kergette hasztalan,
szomorú játék, s a magány
közönnyé aggódja magát.
Túl, a nyugalom, békésen
Valami meleget terítek magamra.
Hosszú az éj, nézem, magamhoz mi közöm,
tollam hegyén tinta csurog, lehangoltság,
mint szurok ragadt rám, még este a közöny.
A negyvenes éveiben járó házaspár rég lemondott arról, hogy gyermekük szülessen. Elfogadták, hogy a kifürkészhetetlen sors ekként rendelkezett. Érthető volt hát, mekkora izgalommal vegyes boldogság költözött az életükbe, amikor a lemondással eltelt sok év után egészséges kislányuk született.
Rühes kutyákon vágtató
részeg angyalok, a reggeli
ködben gyónnak, mind
megkísértve, fény után
kapnak, tépve szárnyuk
tolla közül a szennyes
valót, a csatak, keserédest.
Megérintesz, lassuló dobogás,
megnyugszik a lélek és vele a táj,
zabolát köt kintre, és bentre is a hold,
magukba zárnak fölfestett csillagok,
bennük szül barackszínt a vágyam
Örök energiák és ősi ösztönök,
csillagokat vajúdó kincs, buja erő,
gyermek áldás ölek forró gyönyöréből,
– ki vagy te, mondd!?
Csukott szemmel, vakon átölelő sóhaj,
édes nedű sólyát tapasztó izzó vágy,
Helikon tisztul most sírással, hörgéssel,
foghíjas dicsfényét fölfejtik lőrések,
Apollon hangja még szinkronizált görbe,
van-e ok, s különbség közöttünk és köztek’?
Oly békés ott a táj,
áldásos illat,
smaragd legelő
lankás hegyoldalban,
nyugodt gondolat,
mint kósza bárányok,
Nem tud a lélek belenyugodni,
útjába hajolnak síró sóhajok,
rárakják terheik, tört faágaik,
ne vidd, még kérlek évek gyűrűit,
mi még tavaszt, rügyet remélt volna,
beérni lédús, piros gyümölcsben,
Megütöttél, így kezdődött.
Szívhang sírt föl benn, a csendben,
lelkemben hát stigmák nyoma,
s az élet szólt: nem engedem.
Aztán korán megperzseltél.
Öreget öleltem, holtat,
Mintha fölkelnék, mintha járnék,
mintha szeretnék, aztán mintha fáznék,
mintha félnék, és mintha kérnék,
valamit ott, a régi téren, azon a padon.
Aztán elsétálok, egyedül, mintha halnék,
mintha semmi nem maradna meg,
Szeretem nézni, ahogy szöszöl az út,
s belekarol a jegenyék derekába,
ahogy átengedi a napkorongot,
és fejét hajtja a föld porába.
Szeretem, ahogy az ég suhan velünk,
és a madarak röpte surrog fölöttem
Ha tegnap kezdődött volna újra,
ma is csak itt állnék, ugyanúgy,
reszketve hajolnék a rosszra jóért,
s pazarolnám magam a valódi szóért.
Nem hazudnék el egyetlen csonka képet
festékes ujjaim nyarat varázsló színein
Gyötrődik egy érzés, ős sejtemig hatol,
nincs már bennem egy se helyén való atom,
mi ne hasadna szét kavargó részekre,
össze-vissza pólusok zavart képében,
menekül.