Kullai Lilla írásai

A tisu egyre jobban dörzsöli a bőröm, az ismerős érzés örömmel tölt el. Mászok feljebb és feljebb, sajognak az izmaim. Fejjel lefelé fordulok, megcsinálom a kötést, miközben a talajt nézem, spiccelek, a lábam egyenesen tartom, kezemből vörös vízesésként hullik le a selyem.

A kertben élni kellemes volt. Mindent megkaptam, amire szükségem lehetett. Ott élt a férfi is. Barna szem, barna haj. Vonzott. Anyaszült meztelen járt az állatok közt, kimagaslott. Mindenki felnézett rá, hisz megtestesíti Őt. Én sem voltam különb. Senki sem állhatott fölöttem, egyenlőek voltunk.

Furcsán csendes volt az este. Senki sem járkált a parton, a kísértetiesen sima vízen visszatükröződtek a csillagok. Nyugodtnak érezte magát. Nemrég kétségbeesetten imádkozott a változásért, bármiért, csak hadd tűnjön el innen. Imádkozott Istenhez, az istenekhez, a démonokhoz.

A koncert nem nagyon érdekelte. Csak a lány miatt volt ott. Fülledt levegő, néhány esőcsepp, a zene csak háttérzaj, a lány kéken táncol. Rágyújtott egy cigarettára, figyelte, ahogy a szürke füst gomolyog, behálózza a teret, összeköti a halványan fénylő csillagokat, visszafordul, majd megáll előtte.

Számoltam a fűszálakat. Egy, kettő, egy, kettő. Pont úgy, mint régen.  Csomót kötöttem rájuk, hagytam, hogy a szél kifújja őket a kezemből. Egyedül te hiányzol mellőlem. A szél lágyan simogatja a karomat, csiklandozza a hátam, azt gondolom, talán te vagy az.