Karádi Kristóf írásai

Nincs hangom, de vannak szavaim
Amikkel átugorhatom belső falaim
Éledező betűim megmásszák Titekét
Szótagjaim keresik másiknak lelkét
Szavaink kavarognak örvényként

Még mindig érzem a kalapálást
Ritmusra feszülő pata dobogást
Belülről kiáltó nyughatatlanságot
A földből kitörő rock-lángot
Bár nem ismerem a szöveget

Egyenesen kényelmesen szállt fent egy sas
Eltalálta láthatatlan hirtelen jött vas
Zuhanni kezdett közelített a talaj
Remény szél támadt elmaradt a baj
Felhúzta a magasba fellegek irányába

Láttam ma Apollón reggeli nyilait
Szelet felfűtő ébredező lovait
Távoli célt kiszemelve kelhetett
Célzáshoz csendet korán lelhetett
Artemis a fényét félig még tükrözte

Erdőben kövön beszélgetve ücsörögtem
A telihold bukkant elő felhőkből felettem
Mászkáltam vidáman kőről kőre haladva
Véletlenül megint a hold fényébe sodródva
Aztán elszakított a hajnal tündöklése

Olyannyira egyszerűbb lenne minden
Csak ne kéne ellenőrizni örökösen
De nem lehet ha rémképek keringenek
Ott vannak folyvást mint rajban heringek
Cselekednél mást és hirtelen már cápák
Dúlást jósolnak a könyörtelen párák

Azt kérdem befordulva gyakran, ki vagyok?
Születéskor mit rendeltek nekem csillagok?
Bennem leled a csendesen háborgó űrt
Mi próbálja elkerülni a valószerűtlen zűrt
Én vagyok a vaják aki jó előre felkészül

Elmém tánc dobogását pattogtatja rezegvén
Testem mára kivan nincs több hullámzás
Csak szív alvást nem tűr ellene járkál harsog
Táncba dalolná még álmodná léptét