Billinger Edit írásai

Végezetül pedig következzen a Lofoten-szigetek újabb csúcspontja (ja, ezt már mondtam): a Reinebringen túra, továbbra is Moskenesøyán. A Reine nevű apró halászfaluból a Reinebringen csúcsra vezető túra klasszikus értelemben nem is túra. 1566 sherpa-kőlépcső vezet fel, amely a könnyedség képzetét kelti.

Másnapra kisüt a nap. Időben el is készülünk, a busz is jön. Ma minden könnyebbnek tűnik. Még a hátizsák is. Elmegyünk Svolværbe (azért ide, mert a busz ide tart), amely a Lofoten-szigetek legnagyobb városa, 4736-an élnek itt. És hogy szusszanjunk egyet, megszárítsuk a ruháinkat, átgondoljuk a továbbiakat, kiveszünk egy szobát. Ablakunk közvetlenül a Svolværgeitára néz, a Svolvær kecskéje nevű hegyre, amelynek két csúcsa a kecske két szarvára emlékeztet. Ez valami jel?

Amíg odalent süt a nap, a szint emelkedésével párhuzamosan rohamosan romlik az idő. És még el sem érjük a Delpen csúcsát (374m), amikor már zuhog az eső, egyre nagyobb a köd, és a távolban látjuk a Matmora felé vezető havas szirteket és a Matmora hóborította csúcsát. De előtte átszelünk még egy hatalmas fennsíkot, a szél a kapucninkat és a hátizsák védőhuzatát tépkedi. Így utólag be kell vallanom, ilyen kihívó túrával Közép-Európában eddig nem találkoztam.

Amikor először említem meg, hogy idén a Lofoten-szigeteken nyaralok, azonnal látom a csodálkozó tekinteteket. Egyrészt: az hol van? Másrészt pedig (miután a hol vant tisztáztuk): mit akarsz a nyár kellős közepén az északi sarkkörön túl? Örülnél inkább, hogy végre jó idő van. A nyár kellős közepe enyhe túlzás ugyan, hiszen még csak június van, amikor utazunk, ennek ellenére megértem a kételyt.