Gänszler Beáta írásai

Szereplők: Hatvanas éveiket taposó barátnők.
Juci: férjezett, családos; festett, divatos frizurájú; csinos kötényt köt a csinos ruhájára
Brigitta: özvegy; sötét ruhát hord, a haja festetlen; nagyothalló, de nincs hallókészüléke; otthonkát húz
Ildi: férjes, gyermektelen; a haját festeti, de kész szalmakazal; kötényt köt

Havasi Csingacsguk már egy hete bolyongott hegynek föl, völgynek le, míg végre egy kis kunyhóra lelt. István szívta odabent a békepipát. A dohányt hozzá felesége, Rózsika adta, a békülési hajlandóság legcsekélyebb jele nélkül. István az indiánhoz hasonlóan nagy vadászként élte az életét, és még a színükben is megegyeztek.

Joaninha volt Rocinha legszebb virágszála. Erről beszélgetett két középkorú férfi Rio de Janeiro legnagyobb nyomornegyedének egyik italkimérő viskójában. Mindketten kiríttak a környezetükből. Az egyik azért, mert vak, a másik azért, mert feltűnően jólöltözött volt. – Mesélj nekem Joaninháról! – kérte a vak látó társát.

Teiresziászt várta ebédre Zeusz és Héra. Az asztalt szépen megterítették, a tányérokat, melyeket egymás fejéhez vágtak, a lányuk, Hébé már feltakarította és másokkal pótolta. — Na, most már elmehetek a randimra? — kérdezte az anyjától. — Még egy kis nektárt csepegtess ide, azután mehetsz — nyújtotta poharát a tehénszemű.

Tizenhat éves voltam, magas, nyúlánk, szőke, amikor találkoztam életem szerelmével és romba döntőjével. Sok a keserűség, a bánat, a könny a világban; nagyon sok szerencsétlen ember él a Földön. Én csak egy vagyok közülük. Van, aki az egész családját elveszíti, mégis tovább kell élnie.

Augusztus 15., csütörtök, 14:50 – Végre megérkeztünk Ausztriába! – Ötszáznegyven kilométert tettünk meg. Szétültem a sejhajom. Kopplban vagyunk, Schusterbaueréknál.  Csinos fogadó a hegyoldalban. Szobakiadás mellett állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkoznak már három generáció óta. Nincs porta, a szobakulcsot egy dobozban találtuk.

Történt egyszer, miszerint egy dokumentumfilmes csapat jelentkezett be Áron bácsiék kis falujába. A mindennapok érdekelték őket – ahogy a forgatócsoport szociológus tagja fogalmazott: vastagon az élet. De ez tudományos kutatás is, tette hozzá, reális képet szeretnének kapni a településről.

Idén tizedszer töltjük szülőhelyünktől távol a karácsonyt. Nem vakációzunk: másik országban élünk. Tizedik alkalommal álljuk körbe megfogyatkozott létszámban a feldíszített fenyőfát, fogyasztjuk el az ünnepi vacsorát, s nélkülözzük hozzátartozóink, barátaink ölelését. Szüleink, nagyszüleink régóta távol vannak tőlünk térben és időben.

Az úgy volt, hogy igen elégedetlen voltam az életemmel. Semmi fényűzés, semmi pompa, semmi hírnév. Éltetett a remény, hogy elalvás után ez a sanyarú állapotom majd gyökeresen megváltozik. Erre – nem kis bosszúságomra –, álmomban is negyven feletti, enyhén molett, alacsony nő maradtam.

Mindent a helyére pakolt: a tejet és a zsemléket a hűtőbe, a hagymát a kenyértartóba, a két kiló almát meg a lisztet a zoknis fiókba. A legidősebb lánya vásárolt be, s hagyta az asztalon a kosár tartalmát. Minden hónap utolsó vasárnapján összegyűlik a család, jönnek a gyerekek meg az unokák ebéd utáni uzsonnára, az pedig holnap vagy holnapután lesz.