Gänszler Beáta írásai

Történt egyszer, miszerint egy dokumentumfilmes csapat jelentkezett be Áron bácsiék kis falujába. A mindennapok érdekelték őket – ahogy a forgatócsoport szociológus tagja fogalmazott: vastagon az élet. De ez tudományos kutatás is, tette hozzá, reális képet szeretnének kapni a településről.

Idén tizedszer töltjük szülőhelyünktől távol a karácsonyt. Nem vakációzunk: másik országban élünk. Tizedik alkalommal álljuk körbe megfogyatkozott létszámban a feldíszített fenyőfát, fogyasztjuk el az ünnepi vacsorát, s nélkülözzük hozzátartozóink, barátaink ölelését. Szüleink, nagyszüleink régóta távol vannak tőlünk térben és időben.

Az úgy volt, hogy igen elégedetlen voltam az életemmel. Semmi fényűzés, semmi pompa, semmi hírnév. Éltetett a remény, hogy elalvás után ez a sanyarú állapotom majd gyökeresen megváltozik. Erre – nem kis bosszúságomra –, álmomban is negyven feletti, enyhén molett, alacsony nő maradtam.

Mindent a helyére pakolt: a tejet és a zsemléket a hűtőbe, a hagymát a kenyértartóba, a két kiló almát meg a lisztet a zoknis fiókba. A legidősebb lánya vásárolt be, s hagyta az asztalon a kosár tartalmát. Minden hónap utolsó vasárnapján összegyűlik a család, jönnek a gyerekek meg az unokák ebéd utáni uzsonnára, az pedig holnap vagy holnapután lesz.

Szeptember 2.

Kedves Naplóm! Gina tegnap ünnepélyesen megnyitotta a Margaréta Nőegylet havi rendes ülését. Pár óra múltán pedig hasonlóképpen be is zárta. Mindig ő nyitja meg, mert ő az elnök. És mindig ünnepélyes, mert meg kell adni a módját, ha már egylet vagyunk. Elli, szegény, mióta belépett a Margarétába, végre elhordhatja a szép ruháit.

A gátőr elgondolkozva ült a sárga folyó partján, az öreg gesztenyefa legalsó, legvastagabb ágán, és nézte a lába alatt elterülő homokos fövenyt. A szeme a túlpartra is átkapott. Ott, ahol valaha mogyoró- és rekettyebokrok tarkállottak, most engedély nélkül épített nyaralók sorakoztak.

Zoli magányosan üldögél a tó melletti padon. Eltakarja a szomorúfűz leomló lombkoronája. Láthatatlan. Szeret itt időzni. Soha nem ül mellé senki, de nem bánja. Itt a gondolataiba mélyedhet vagy nézheti a többieket, miként rúgják a bőrt a tó túloldalán kialakított focipályán. Az első tíz évében sem beszélt sokat, az utóbbi négyben pedig szinte megnémult.

Zsófi apja a II. világháború alatt és után ácsként dolgozott és prédikátorként szolgált szerte az országban. Ahol hosszabb munkája akadt, odavitte a családját. A kislány édesanyja a gyerekeket nevelte. Zsófi éppen betöltötte a harmadik életévét, mikorra végleg megállapodtak az egyik városkában.