Smelka Sándor írásai

Van egy sofőr. Nem köszön. Vissza se. Juszt se, dafke nem, még akkor sem, ha szeme közé nézve, artikuláltan, szinte tüntetőleg ráköszönök. Nem köszön télen, nem köszön nyáron, tavasszal és ősszel főleg nem, de reggel, délben este sem. Talán megfogadta, hogy nem köszön, tiltja valamilyen fogadalma.

Van egy sofőr. A nagybátyám. A nagyapám. Az unokatestvérem. Esetleg apám. Somogy megye útjain hajtják a buszokat, szürke farosokat (a rossz kilátás miatt a hátsó díszlécet mindig letolatták a kaposi sofőrök), sárga Ikarus 266-osokat, vagányul csíkozott 256-osokat.

Van egy sofőr. Egy szigorú, bajszos házmester, aki rendet tart a buszon, aki leszállít, előrehív, felállít, bérletet, jegyet ellenőriz, igazolványszámot néz, rendreutasít, megbírságol, megbüntet, intőt ad, beírást ad, a szülőket behívja, majd ő megmutatja, mi a kutyafitty a Hősök terétől nyugatra!

Van egy sofőr. Száguld. Civilben egy öreg faszi (már bocsánat), akár a szomszéd bácsi is lehetne, aki nyulakat tart, és akitől elkéri az ember a flexet. Miközben száguld át a városon a ráncajtós Ikarusszal, a Filmslágerek magyarul kazettát hallgatja oda-vissza.

Van egy buszsofőr. Sármos ötvenes (hatvanas?), azt is mondhatnók, jóképű, mindenesetre van benne valami belmondós, amennyiben lesült arcát, őszülő haját és napszemüvegét vesszük.

Ez a történet még véletlenül se Magyarországon játszódik. Nem, az alábbiak húsz éve történtek velem, mikor pultosként dolgoztam. Kaliforniában. Egy szép nap odajött hozzám a főnököm és a kezembe nyomott ötven dollár ruhapénzt.