Szépirodalom – próza

A haranglábunkra mindig büszkén néztem fel. A 17-ik század fordulóján építették. Faszerkezet, minden fémrögzítő elem nélkül. A csapolást, rögzítést is faszegekkel oldották meg. Az ősök egy remekművet hagytak nekünk, örökségül.

Az úgy volt, hogy igen elégedetlen voltam az életemmel. Semmi fényűzés, semmi pompa, semmi hírnév. Éltetett a remény, hogy elalvás után ez a sanyarú állapotom majd gyökeresen megváltozik. Erre – nem kis bosszúságomra –, álmomban is negyven feletti, enyhén molett, alacsony nő maradtam.

A születésnapi torta íze és a gyertyák füstje még valahol ott gomolygott a szobában, mikor a mama búcsúzkodni kezdett. – Drága kis ötévesem! A mama most elmegy, egy hónap múlva vár. Addigra már hozzánk ellátogat a Mikulás, tudod, hiszen hozzánk mindenki előbb érkezik.

Jóska ernyedten fújta ki a füstöt, piszok meleg lett mára. Izzadt. Sárga, pecsétes pólója már nemigen tudta eltakarni az évek alatt felszedett hurkákat. Még rövidnadrágot sem vett, beérte a fürdőgatyával. Jó ez ide, gondolta. És örült, hogy megint divat az egyujjas strandpapucs.

Azt mondják, a mező átkozott hely. Hajdani sebek emléke morog a törékeny szárak között, s rég elfeledett holtak dúdolnak a szélben, gyilkosukat átkozva. Egyszer régen élt itt egy szörny. Az ő pokoli mágiájának maradványa az átok. Én azonban nem látok semmiféle átkot, csak szélben hajbókoló vadvirágokat, arany ragyogást és békét.

Mindent a helyére pakolt: a tejet és a zsemléket a hűtőbe, a hagymát a kenyértartóba, a két kiló almát meg a lisztet a zoknis fiókba. A legidősebb lánya vásárolt be, s hagyta az asztalon a kosár tartalmát. Minden hónap utolsó vasárnapján összegyűlik a család, jönnek a gyerekek meg az unokák ebéd utáni uzsonnára, az pedig holnap vagy holnapután lesz.

Amikor az asszony oldalára fordul, azt mondja, Mil. A fejében súrlódó téglák megkönnyebbülnek kicsit. Mert úgy súrlódnak azok egymáshoz, oly szárazon ütköznek, mintha soha nem ismerték volna a könnyedet, ami simít és simul. Ilyenkor akar kifutni az ajtón, mert nem bírja már nyakán ezt a nehéz és száraz fejet.

Évekkel ezelőtt volt egy igen furcsa munkatársam. Ő úgy beszélt velünk, hogy hallgatott. Ez volt az ő különbejáratú kommunikációs stílusa. Soha nem kérdezett semmit és egyetlen kérdésre sem válaszolt. Csak szó nélkül, makulátlan pontossággal tette a dolgát. Az elején azt hittem, hogy néma.

Ráfeküdt a krokodil alakú sziklára. Hasát kellemesen sütötte a szikla melege. Szemben a tenger kéklett, szíve együtt dobbant a szabályosan tajtékzó hullámokkal. Szemét becsukta. Testét átadta a szélnek, az egyetlennek, aki simogatta. Haja szétterült nyakán, a vállát súrolta. Lágy neszek, apró szusszanások fésülték.

A buszmegállóban ültek, alkalmi utastársak, két asszony. Már nem volt fiatal egyik sem. A várakozás kényszerű perceiben szóba elegyedtek egymással. Hamarosan kiderült, hogy kortársak, mindketten egykori Ratkó-gyerekek. Csupán néhány év korkülönbség van köztük.