Szépirodalom – próza

– Jó napot! – mormogta a jószagú úriember és keresetlen mozdulattal leült a koldus mellé. Hosszú, tejeskávé színű felöltője szétterült a járda porában, vadiúj kalapját hanyag mozdulattal dobta maga elé az aszfaltra. Várta, hogy a koldus viszonozza köszönését.

Évtizedekkel ezelőtt történt, hogy Róza új munkahelyre került. Ilyen változás már korábban is többször előfordult vele, de akkor csak a hely volt új számára. Most viszont szakmailag is új kihívásokkal állt szemben, s ez elbizonytalanította őt.

A kisváros Tesco áruháza bőséges árukínálattal, olykor akciókkal, kedvezményekkel várta a vásárlókat. Az emberek szívesen látogatták. A parkolás nem okozott gondot a gépkocsival érkezőknek, de az autóbusz megállója sem volt messze a bejárattól.

Jó 2-3 éve nem vettem magamnak semmit, úgy értem, személyes holmit, ami nem a konyha, a család vagy valamelyik születésnapos rokon igényeit elégítené ki. Egy alkalmi ruhát vásároltam, hogy felvehessek valami sikkes, menő cuccot.

Egy olyan őszi reggelen történt, 1991 októberében, amikor már hűvösek a hajnalok, de nappal felmelegszik az idő és színesednek a fák levelei. Egész héten korán keltem, a belvárosba jártam gimibe, és állandóan álmos voltam.

Lenn állnak a járdán, fölfelé bámulnak, tekergetik a nyakukat, mintha valami hatalmas dolgot vinnék véghez, pedig számomra nem az, már megszoktam az évek során az összes viszontagságot, speciális bakancsot is kaptam idén, a felsőrész bőr, a talpa vibram, mondták, hogy nagyon jó lesz, megtapad a keskeny peremen is, talán az lehet a baj, hogy nem hoztam kötelet és karabinert

Van egy sofőr. Nem köszön. Vissza se. Juszt se, dafke nem, még akkor sem, ha szeme közé nézve, artikuláltan, szinte tüntetőleg ráköszönök. Nem köszön télen, nem köszön nyáron, tavasszal és ősszel főleg nem, de reggel, délben este sem. Talán megfogadta, hogy nem köszön, tiltja valamilyen fogadalma.

A múlt évezredben, 1968-ban ballagtam el az általános iskolában. Amikor nyolcadikosok voltunk, színt kellett vallani, ki hol szeretne továbbtanulni? Kevés tizennégy éves gyereknek van erről kristálytiszta elképzelése, kivéve engem, nekem volt.

Van egy sofőr. A nagybátyám. A nagyapám. Az unokatestvérem. Esetleg apám. Somogy megye útjain hajtják a buszokat, szürke farosokat (a rossz kilátás miatt a hátsó díszlécet mindig letolatták a kaposi sofőrök), sárga Ikarus 266-osokat, vagányul csíkozott 256-osokat.

Sopánkodik az orvosom, hogy nem jól és nem hasznosakat eszem. Nocsak! Ez aztán az újdonság! Ha nem mondja, tutira bután halok meg. De mi lenne az, ami finom és hasznos egyszersmind, alaposan lestrapált szervezetemnek?