Szépirodalom – próza

Közel három évtizedet késve érkezett és lépett be az életembe, mégis úgy éreztem, még idejében, sőt, talán a legjobbkor. Mintha valahonnan ismertem is volna, mintha valamikor találkoztunk volna már, és nem is olyan nagyon régen. Néhány szót is válthattunk, mert ismerős volt a hangja.

Az eső enyhén szemerkélt, az égbolt beborult. Ahogy a temetésen szokott. Egyáltalán nem voltak sokan. Leginkább azok jöttek el, kiknek illett megjelennie. A hivatalos személyek, közvetlen szomszédok. Általában feketébe öltözött mindenki. A koporsó magányosan feküdt a ravatalozó közepén, nem állt közel senki.

Valami ostoba szeszélyből egyszeriben látni akartam megint, oly sok idő elteltével. Ott állt a falu vasútállomásán a ködös téli reggel szürkületében, a vonat érkezését várva. Éppúgy, mint jó harminc évvel ezelőtt. Semmit sem változott. Hiába várt, a vonat csak nem jött, azóta sem.

Joaninha volt Rocinha legszebb virágszála. Erről beszélgetett két középkorú férfi Rio de Janeiro legnagyobb nyomornegyedének egyik italkimérő viskójában. Mindketten kiríttak a környezetükből. Az egyik azért, mert vak, a másik azért, mert feltűnően jólöltözött volt. – Mesélj nekem Joaninháról! – kérte a vak látó társát.

Ugye mindnyájan ismerjük azt az érzést, amikor a szürke, ködös reggel sápadt fénye éppen átszivárog a sötétítő függöny résein, na, ilyenkor jó átfordulni a test másik oldalára könnyedén. Az újabb hunyorgás a plafon sarkába esik, a pók tovább fonta hálóját éjszaka. Már egész szép gombolyag terebélyesedik ott, na, én biztosan nem fogom kibogozni.

Egy napon a Mecénás felkereste az írásművészet tanítómesterét, hogy felajánlja pártfogását az arra leginkább érdemes tanítványának. ‒ A pártfogás egy kényelmes lakás bérlését és tisztes járadékot jelentene hét éven keresztül – mondta. – Ennyi idő bőven elég lehet egy figyelemre méltó mű megírásához.

Az ember olvasóvá nevelésében egy iskolai olvasmány is meghatározó állomás lehet. Óriási felelősség, s ezt a feladatot csak megfelelő kompetenciákkal rendelkező személyek végezhetik. Móra Ferenc varázsos kincs a magyar irodalomban. Meséiben, novelláiban és regényeiben oly mély lélek tárul fel, bontakozik ki a magyar nyelv szavaival, amihez fogható nincs is talán.

Akkor kaptam észbe, amikor elhaladtam a porban vergődő, sebesült gerle mellett és nem tettem semmit. Nem hajoltam le hozzá, nem vettem tenyeremre, nem vizsgáltam meg sebeit, még csak át sem futott az agyamon, hogy esetleg orvoshoz kellene őt vinnem. Nem tettem semmit érte.

Diákkoromban, a húszas éveim elején sokat olvastam, valósággal faltam a könyveket. Szórakoztattak, de szinte semmilyen nyomot nem hagytak bennem. Többször is előfordult velem, hogy nagyjából a felénél tartottam egy könyvnek, amikor rájöttem, hogy már olvastam, mígnem egy napon egyszeriben hátat fordítottam az irodalomnak.

Darling! Tudom, hogy most szállsz be a gépbe. Neked ez semmi, gyakorlott utazó vagy. Elfoglalod helyed. Baj nem történhet, nem történt még eddig soha. Veled. Hogy én? Már szóltál, hogy indulsz. Hidd azt, hogy ez megnyugtat engem. Azért megpróbálok örülni. Legalább látom a magányos napok végét, csupán öt óra, s itt vagy velem.