Szépirodalom – próza

Pirike évekkel ezelőtt arra volt a legbüszkébb, hogy neve belekerült a magyar sorozatgyártás lexikonjába. Bár abban a bizonyos sorozatban az ugyanilyen névvel rendelkező szereplő fiatal volt, és ötven kiló, a mi Pirikénk pedig korra is, súlyra is duplája, a halhatatlanságot, tudjuk, nem számokkal mérik.

Rögtön látom, hogy nem hétköznapi személyiség. Később tudom meg, hogy gyémántdiplomás. A legszebb foglalkozást választotta. – Kiket tetszett tanítani? – Alsót. – Igen. Az a legszebb. Tanítani írni-olvasni, számolni – gondolom én. Erről tovább nem beszélünk, nem dicsekszik.

– Ezt nem hiszem el!
– Mi van?
– A pasas betelefonált, hogy a kertjébe beszabadult egy unikornis, össze-vissza rág mindent és odapiszkít. Rendőrök menjenek ki és vigyék el. 

Előhang / Fél egy van. Éjszaka, nagy csend, és hőség. A szigeteletlen panelház falai ontják magukból a napközben elraktározott meleget. Csak egy átlagos éjszaka van, a hőhullám idején. Nem tudok aludni, kutyaszorítóban érzem magamat szép cicámmal együtt, majd egy hete.

A Vince becsődölt, és ezt éppen az anyjától kellett megtudnom, tegnapelőtt este berontottam a Mamushoz abba a büdös házba, ahol mindig kelkáposztaszag terjeng, és annyi a gyerek, minden lakásra jut átlag három, hát az anyja, a Mamus rögtön elsírta nekem, hogy szilveszter előtt egy nappal a fiacskája

Szinte jó volt belépni a huzatos csarnokba, kint olyan hideg szél tombolt. A bundát kellett volna felvennem, mint egykoron. A zöld szőrme pontosan passzolt a zöld kordbársony szoknyámhoz. Vajon hol lehet? A padláson biztos nem, mert nincs is padlásom.

Az agglegény általában akkor kezd el főzni, mikor a munkahelyi menza számláját először kézhez kapja. Ekkor azt gondolja bőszen, ugyanakkor lelkesen, hogy ő ennél bizony olcsóbban is meg tudja oldani az ebédjét, vacsoráját. És ebben tökéletesen igaza is van: olcsóbbnak valóban olcsóbb lesz az étkezése.

Gyenge idő volt, és a sör is az volt. Valami belga világos. Paméla nem bírta a világosat. Sörből, borból, ételből, pasiból csak az erős jöhet, mondta két emelés közt, mikor leejtette a súlyt. Olyankor filozofált. Az volt a vég szerinte is, a többiek szerint is. A másik kedvenc mondása az volt, hogy az úristen nem szívleli a langyosakat, és hamar kiköpi őket.

A hegyek között megbúvó falucskát hatalmas fák ölelték körbe. Óvták és eltakarták a világ elől. Az emberek úgy gondolták, mégis csak igazak lehetnek a több száz éves legendák, és jó szándékú manók, tündérek, szellemek vigyáznak rájuk, amiért ők is vigyáznak az erdőre.

Igazából Annusnak az a regényhőse jutott most eszébe, aki miután rálépett a vörös homokra, megérezte a szél ölelését, meglátta a fákon ugrándozó majmokat, örökre szívébe zárta Afrikát. Az ő tündérei egy széles derekú fa odvában rejtőzködtek, egymással csak titokban beszélgettek.