Azok az ostoba konferenciák! Fecsegés, szócséplés, méretes csúsztatások. A fennálló rendszer dicsérgetése, egy-egy apróbb mellékmondat, hogy még se tűnjünk gyávának. Aztán a rendszer kilehelte a lelkét, vagy valamennyit a lelkéből, dicsérni már nem kellett föltétlenül.
Egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét-nyolc-kilenc-tíz… ha háromszor százig számolok, az öt percet jelent, mivelhogy hatvanszor öt az háromszáz. Ezt már gyermekkoromban megtanultam, amikor nyári délutánokon a rekkenő hőségben szüleim, nagyszüleim negyedórás pihenőre köteleztek a jó hűvös felsőházban.
Állunk a parton. Kiszolgáltatva a reménytelen tehetetlenségnek. Szaladgálunk minden helyre, amit csak el tudunk képzelni. Sikertelenül. A kaszinó nincs zárva, de kiröhögtek és igyekeztek minél hamarabb az ajtón kívülre tessékelni, ha már nem akarunk egyebet: ez nem az ő dolguk.
Egy letűnt korszakról írni nem mindig hálás feladat. Az embereket inkább a jelen érdekli, És igazuk van. Hogy ezek után miért idézem fel mégis a Ceauşescu-korszakot? Talán egy régi adósság törlesztéseképpen. Mindenesetre megragadom az alkalmat, és megpróbálom felvázolni menekülésem történetét.
Fekete föld, fekete ég, elmerül, ajkak között táncol, több napos, szaga van, undorító, ti megeszitek, nekem ki kell zárni, sötétet szór az éjszakába, hazugságokat karcolok a fák törzsébe, önmagamat csapom be legjobban, lágy, de gyűlölöm, hogy lágy.
Az ezerkilencszáztízes évek elején két férfi kerekedett fel, hogy megmássza – a világon először – egy dél-kelet-európai ország szent hegyét, a 3014 méter magas Calikitet. Az egyikük angol volt, a másik pedig francia, nevezzük el őket most Verne-regény hősük után.
Soha nem volt a lakásban kutya, de most van. Napok óta beteg, senki sem viszi le sétálni. Nem tudom elviselni könyörgő szemeit, vállalom a feladatot. Sebtében jó melegen felöltözök, dagadt lábaimra felveszem az egyetlen kényelmes megviselt velúrcipőt. Már a tükör előtt a maszkot igazítom az arcomra, amikor melegséget érzek a lábamon, nadrágom is vizes. Szegény kutya előre meghálálta segítő szándékom.
A kalap egy fejfedő, az időjárás szeszélyes mozzanatainak védelmére. Olyan költőt is megihletett, mint Kosztolányi Dezső. Az ő kalapja szerint: „voltam civilfej koronája, / én bús kalap, / koldus és gyászoló kalap.” Ebben a történetben Torda Kázmér, mesterfodrász vall kedvenc kalapja történetéről.
Szerencsejátékot játszom, a nyereményben bízva, hogy nagyobb összeggel segíthetem fiaimat anyagi gondjaik megoldásával. Füstös teremben rosszarcú férfiak és nők közé vegyülök, nézem, mit csinálnak. Az itt a piros, hol a piros csalójátékra emlékeztető játék folyik. Tízezer forint ellenében tíz borítékból hármat nyithatok fel és milliós összegeket nyerhetek.
Bár még dúl a járvány, újdonságok dolgában nem szűkölködünk. Még csak kocsmába, moziba, kenyérboltba se kell elmenned, együltödben, kábelen kapod a legkülönfélébb híreket. Mert aszongya a Rendcsináló „Újra kell számolni mindent, nyessünk ki innen és ragasszuk túlnan, a kutyafáját!”.
Kocsis Irma már rég elfeledte, hogy cukros. Ezért nagyon boldog volt, mikor kihalászta a dobostortát a kukából. Igaz, lapos volt a szalaggal átkötött díszcsomag, mert valaki ráülhetett a villamoson; talán azért is került ide a méltatlan társaságba.
A kilencvenes évek elején még minden a régi volt a Mecseken, leszámítva, hogy az úttörővasútból gyerekvasút lett, a vidámpark pedig már – harsogó zene ellenére – a hanyatlás útjára lépett. Az állatkert is látott már jobb napokat, viszont csimpánzoktól hemzsegtek a szűk ketrecek.
Ellenőrzést tartanak a pénzügyesek az iskolámban. Sajnos 1,3 millió forint hiányt állapítanak meg a dokumentumok átvizsgálása után a pénztárban. Lázasan keressük a számlákat, próbáljuk felidézni, mit is vásároltunk az utóbbi hónapokban, ám egyetlen számlát sem találunk. Igencsak szorult helyzetbe kerültünk.
Voltam katona, kellett lőni is.
Tudok lőni, igen, de állatra soha
nem lőnék. Intelligensebbek
az embernél. Nem hiszem el, hogy
kitaláltak minket. Egy jó szándék…
Délután négy óra elmúlt, amikor Sipos Ferenc az irodában magához vette kis táskáját. Ebben voltak az iratai, pár cetli üres papír, hátha fel kell jegyezni valamit. Meg az íráshoz egy piros színű golyóstoll. A pénztárcáját mindig a nadrág jobb zsebében hordta, a balban pedig egy szépen összehajtott zsebkendő lapult.