Szépirodalom – próza
Én, Petrozsényi Nagy Pál – II/33.
Befejeztem a Tanyasi balladát. Ütős novella, van benne feszültség, konfliktus, meglepetés meg minden, ami egy jó novellát jellemzi. Azért mégsem olyan, ami az én szívemet is megdobogtatná, melynek minden szava világít, és elkápráztatja a szellemet, képzeletet egyaránt.
Lábnyom
Kovács Kázmér vízszerelő este fél nyolckor hazaérkezett a napi melójából. A sarokba lerakta a szerszámosládáját, fogasra akasztotta a munkaruháját, kezet mosott. Kovács Kázmérné asztalhoz szólította a három gyereket és tálalni kezdett a körömpörköltből, nokedlivel, uborkasalátával.
A vállalkozó
Ezzel a megnevezéssel életünk során sokszor találkozunk. Ugyanis az ember bármely korban lehet vállalkozó. A hétéves gyerek azt mondja: – Átugrom az árkot! Tehát vállalkozik valamire. Igaz, pénzt nem kap érte, mert az igazi vállalkozó olyan dologra, cselekvésre vállalkozik, amelyet meg kell fizetni. Ilyen az asztalos, az ács, a motorszerelő, de sorolhatnánk hosszan ezt a sort.
Én, Petrozsényi Nagy Pál – II/32.
Jelen pillanatban két dolog idegesít legjobban. 1. Nem tudom, mit kezdjek a megmaradt pénzemmel (kb. 80 000 Ft). Ha magamnál tartom, ellophatják, ezt maga a Vaskalapos is elismerte. Az otthonban nincs értékmegőrzés, emellett a pénzük biztonságáért sem felelünk – jelentette ki blazírtan a nagyfőnök.
A szigetember – IV.
A nagy víz túloldalán magányos lovast vettem észre. Talán már hosszabb ideje állt a parton, de alakja úgy beleolvadt a füzek barnájába, a nyárfák sűrűjébe, hogy csak, amikor lova bólintott a fejével, akkor bontakozott ki alakja a mozdulatlan háttérből. Aligha látott engem.
Én, Petrozsényi Nagy Pál – II/31.
Mint említettem volt, ugyancsak menedéknek tekintem az otthon körsétányos parkját is, amit egyelőre csupán azért nem szemelt ki magának egy rokkant sem, mert minden erkély ajtaját lezáratta a Vaskalapos. De mi lesz, ha kinyittatja? Agyő csend, magány, madarak.
Dömötör bácsi és a kutyája
A két öreg, Dömötör bácsi és Emma néni, békésen élték nyugdíjas éveiket. Ez a nyugalmas békesség már vagy tizenöt éve változatlan ütemben pergette az idő lapjait. Változást csak az utóbbi öt évben hozott egy esemény. Mégpedig Dömötör bácsi elutazott egy régi barátjához, születésnapot köszönteni.
Én, Petrozsényi Nagy Pál – II/30.
Szóval írogatok. Reggel fél hét és 14 óra között. Így állapodtam meg Álomkórossal. Én írok, ő meg húzza a lóbőrt, igaz, mit is tehetne mást? Délután én alszom, illetve inkább csak fetrengek az ágyon vagy sétálok, hogy éjjel tudjak aludni. Néha bekukkantok az Origó hírportálra, vagy bekapcsolom a rádiót.
A szigetember – III.
„Amíg megőriztem a birodalmat, elveszítettem Rómát. Amíg hadjáratokkal védtem a határokat kelettől-nyugatig, az afrikai pusztákig és az arméniai szurdokvölgyekig, addig új nép vette át a régi helyét Rómában. Ez a nép nem az én kedvem szerint való nép volt.
Szálazás kézállásból
Néha elgondolom, mily leküzdhetetlen erővel bír életünkben a megszokás. És erre te is rájöhetsz, ha gondolatban, pusztán csak fantázia-gyakorlatként néhány bevett szokásodat fonákjára fordítod. Például hazajön a feleséged tök részegen a kocsmából.
Én, Petrozsényi Nagy Pál – II/29.
Nem akartam elébe vágni a történetemnek, de úgy látom, bizonyos mértékig mégiscsak megtettem, ezért engedelmükkel visszaugornék ahhoz az ápolónőhöz, aki hallókészülék megvásárlására próbált rávenni. – Nem rossz ötlet, csak hát a pénz… Sokba kerül az, nővérke.
Késsel a kézben (kisregény – 20/20)
Igazat adott Évának. Így kell ezt csinálni. Most már ő is azon a ponton van, hogy elmegy. Pötyivel szeretik egymást, elveszi feleségül, erről beszéltek már. Ma délután hatkor, találkoznak. A melóból eddig egyenesen ide jött a térre. Még csak három óra. Legalább beszélget a srácokkal, de nem érti, hol vannak. Egyik sincs itt.
Találkozás az életfánál
Tizenegyen voltunk jelen a huszonkettőből. Négyen igazoltan távol maradtak. Velük csak odaát találkozhatunk. Néztük egymást. Fél évszázad hava telepedett fejünkre. De még felismerjük egymást. Örülünk egymásnak. Az együvé tartozás érzése lengi be az osztályt.
Késsel a kézben (kisregény – 20/19)
Két hónapnál jóval több telt el, amikor egy szerdai napon az öreg Vágó Antal, Nusi néni kíséretében, elhagyta a kórházat. Taxival jöttek haza, úgy féltizenkettő felé. A nagyvizitet kellett megvárni, ekkor dőlt el, hogy elhagyhatja-e a kórtermet, mehet átöltözni, aztán haza.
Én, Petrozsényi Nagy Pál – II/28.
Újabb döntést kellett hoznom a pénzemet illetőleg, konkrétan: hogyan férjek hozzá, ha beteg vagyok, és nem tudok bemenni érte a bankba? Nyilván csak, ha mást küldök helyettem, persze meghatalmazással, és volt probléma, nincs probléma. Én Gyuszira gondoltam.
Partnereink
