Szépirodalom – próza

A konyhában bátortalanul pislákolt a gyertya fénye, mégis ijesztő árnyakat rajzolt a falra. Erhard és Andrea könnyes szemmel ültek a gyertya mellett, és a holnapra gondoltak, amikor elveszítik otthonukat, elvesztenek oly sok mindent, amiben hittek, amiért dolgoztak.

Kemény tél volt. Heteken át sűrűn hullott a hó, fehér takaró borította a réteket, a fák ágait, elfedte a barlangok száját és a fák üregeit. Az erdei állatok nehezen találtak élelmet, a bátrabbak bemerészkedtek a faluba.

Fiatal család halad el mellettünk a Balaton partján. Legelöl egy apuka egy óriási unikornis úszógumit cipel, egyik vége leér a gyepig.  Mögötte ballag a család, anya és a két kisgyerek. A négy év körüli kisfiú hangosan odaszól pár évvel nagyobb nővérkéjének.

Ez a történet egészen friss, mindössze egyhetes, és önmagában is üdítő kivétel, mert semmi fikció nincs benne, a valósághoz hűen írom le a történteket. Néhány hónapja egy kis automatát állítottak fel az Európa Pékség oldalában.

A napokban még itt, a Barcaság hegyes-huzatos tenyerén is tikkadoztunk a kánikulában. Napjában kétszer-háromszor is hideg zuhany alá álltam, de pár perc múlva ismét gyöngyözni kezdett hátamon, homlokomon a verejték.

1977 nyarán, friss házasként költöztünk fel a férjemmel Budapestre. Neki, tősgyökeres pestiként, megváltás volt visszajönni a fővárosba. A kedvemért odaköltözött hozzám Salgótarjánba, de szenvedett tőle, nem találta a helyét. 

– Bizony, csúf dolog az öregség! Az ember nem tud megfogni egy csellengő mezei egeret, nem képes a hátán elcipelni egy almát, még talán egy dióból sem bírja kirágcsálni a belét! – így dohogott magában Sörte.

Mostanában nem hagy nyugodni egy régi-régi történet. Hogy miért? Hát éppen ez az: magam sem tudom. Azért elmesélném. Talán nincs sok értelme, de az is lehet, hogy van, és bizony, bizony megéri átlapozni a történelmet is időnként. Nézzük!

Nézem apucimat. A Karácsonyra kapott fakockáimmal játszik. Szép tornyokat, kastélyokat épít. Mikor odalesek, látom milyen nagy „szakértelemmel” alkot.

A madarak az erdőszélen dalolnak a legszebben. Örülnek a rét napsugarának és örülnek az erdő félhomályának. Kiállnak az erdőszéli fák tetejére, és teli torokból köszöntik a világot. Azon a tavaszon különösen szépen szóltak.