Az Árpád úti kórházban ezen a pénteki napon nem volt látogatás. Vágó Géza beszélt a portással, a kézfogásnál kibélelte a tenyerét egy ötvenessel. Az öreg visszament a fülkébe és elfordította a fejét, azzal a szándékkal, nem látott ő semmit.
Szombat. Gyuszi eljött az ételhordóért. Meghatódtam: valaki azért mégis gondol rám. Blazírtan közölte, hogy ne okozzon gondot a rezsiköltség, ezt ők, mint tulajdonosok fogják fizetni, de csak ha előbb lemondok a haszonélvezeti jogomról. Hm, meggondolandó, nagyon meggondolandó.
– Drága dokikám! Óriási hírt kell veled közölnöm. Brit tudósok olyan orvosi módszert kísérleteztek ki, mellyel már születéskot egészen pontosan ki lehet mutatni az egyénen, milyen betegségekre hajlamos és azt is, hogyan lehet azokat időben kivédeni.
Marcus Aurelius utolsó könyve – Az első utam a Danubius partjára vezetett, megálltam a fűzfák alatt, elégedetten néztem jobbra és balra: hatalmasan hömpölygött a folyó. Védte, biztonsággal védte a Birodalom határát. Túlnan erdők és hegyek, vadak és barbárok.
Három napig nem látta őt senki. A srácok sem tudtak róla semmit. Éva, a harmadik nap után, megvárta őt a gyár előtt. Vágó Géza nem szólt, hallgatott.
– Hol voltál?
– Nem mindegy?
– Anya kérdezi, hazajössz?
Jóval sötétedés után ért haza. A villanyok bevilágították az egész udvart. Kintről, látta az öreg Vágót, az anyját, meg Évát. Ültek a konyhába és vitatkoztak. Nem volt az veszekedés, ezt már ismerte. Ez csak olyan emeltebb hangú perlekedés, vitatkozás volt.
Makkai János nem üdvözölt sem karácsonykor, sem újévkor. Gyanút fogtam, ilyesmi még sosem fordult elő, ugyanis bármilyen rapszodikus János levelezése, a nagy ünnepeket sosem szokta kihagyni. Úristen, csak nem halt meg a barátom! Talán Varga József megírja, ha szépen megkérem.
Talán egy hét telt el, amikor Vágó Gézát húga a gyár kapujában várta. Különösen nem akart sietni, a fürdést is komótosan végezte. A meleg víz felfrissítette egy kicsit. Felöltözött és lesétált a portára. Az öreg megnézte a táskáját, beidegzett hangon viszontlátással búcsúzott. Könnyedén lépett az utcára.
– Szia Éva! – köszöntötte húgát, aki fehér nyári ruhát viselt.
– Szevasz! – köszönt vissza a lány szomorúan és keményen.
– Csak nincs valami baj?
– Gyere gyorsan! – mondta izgatottan.
Fizetési napon, a bérszámfejtésből, mindig Pöttyi hozta a műhelynek a borítékokat. Ilyenkor leálltak a melóval, legalább tizenöt-húsz percre. Vágó Géza az ajtóból figyelte az embereket és Pöttyit. Pöttyi fiatal, szőke lány volt, talán egy éve került a gyárba. Ritkán találkozott vele, legtöbbször csak fizetési napokon. Nem is jutott eszébe, néha egyszer-egyszer, de semmi különösebb jelentőséget nem tulajdonított a dolognak.
Szia, omikron-vírus Dél-Afrikából! Már nagyon vártunk. Remélem, te fürgébb leszel derék delta társadnál. Az lett, és újabb pánikhullám söpör végig a világon. Szigorítások vissza, most már tényleg komolyabban vehetnénk azt a fránya vakcinát.
A Kőbölcső kerthelyiségét a kastély parkjából hasították ki, deszka- és nádkerítéssel vették körül, hogy a hajdan volt időkre semmi se emlékeztessen. Valami azért mégis megmaradt, a bejárat közepén egy kőszobor állt. Hogyan került oda, ki jelölte ott ki a helyét, és miért nem vitte tovább, senki se tudta.
A srácok csütörtökön délután találkoztak újból a téren. Három óra is elmúlt, amikor négyen már ott ültek a játszótér felőli oldalon, csak Ibári késett.
– Azt mondta, jön!
– Biztos itt lesz – nyugtatta a többieket Temesi.
– Kocsit is ígért? – akadékoskodott Gedó.
– Ha lehet, hoz egyet – magyarázta Kapás. – Valami hasonlót, mint a múltkor.
A lány mosolygott, Vágó Géza szíve pedig úgy kalimpált, mint egy gőzkalapács. Érezte, rögtön kiugrik helyéből, még a levegő is kevés volt számára.
– Szép vagy! – mondta a lánynak és újból megálltak.
– Ne mondd? – csodálkozott.
– Megkedveltelek! – hebegte Vágó Géza zavartan és mindkét kezével maga felé fordította a lányt.
12 nap csavargás után megkerült őfelsége második Fifi. A menhelyről telefonáltak Marsa, illetve most már Balla Katikának, menjünk érte sürgősen. Elhoztuk, és most megint itt kísérget az udvaron. Kicsit lefogyva, fáradtan és ugyanolyan közömbösen, mint első eltűnése idején.
Dobozba zárom a csillogó cserépdarabkáimat. Anyukámtól kaptam annak idején. Világos virágok tarkítják barna külsejét. Magába zárja a sötétséget, amik belőlem az éjszaka nélkül is kiszöknek. Elhagyott gondolatok papírra vetett másai barátkoznak itt össze.