Szépirodalom - próza Archives • Oldal 5 a 201-ből • Hetedhéthatár
Archívum

Szépirodalom – próza

Írások a rovatban: 3007

Folyt már felfelé a könnyed?

Ez akkor történik, amikor hanyatt fekszel, és annyi gyűlik fel a szemüregedben, hogy a szemöldöködet nyaldossa, de annak az íve sem lefelé tolja meg, hanem a homlokod irányába. Ismeretlen, hatalmas területen kúszik lassan a hajhagymáid felé.

A szigetember – II.

Gyönyörű reggel volt, a szellő tavaszi rügyeket fújt a bokrokra, az ágak hegyén rigók himbálóztak. Kerek volt a világ, szabad és végtelen. – Hozd elő Albiolát! – Dithyrambosz ugrott, a kívánságban megérezte a közös kaland örömét. – Meg egy lovat magadnak is!

Késsel a kézben (kisregény – 20/18)

A bőröket átvitték a húsolóba, mind a három kocsival. Sürgetni kellett az embereket, mert a huszadikai szállítmánnyal, menni kell az árunak, megmondta a főmérnök. Őt tette ezért felelőssé és Vágó Géza nem szerette, ha összeütközésbe kellett kerülnie, a főmérnökével.

Éva és az ő megboldogult ifjúsága

Éva lassan nyolcvanéves lesz, régi barát. Valaha kollégák voltunk, és ha nem is szoros barátság, de valamiféle laza kapcsolat megmaradt köztünk. Néha felhívjuk egymást, mert mióta mindkettőnket ízületi fájdalmak gyötörnek, nehezebben mozgunk.

Késsel a kézben (kisregény. 20/17)

– Téglát! – kiáltotta Kapás.
– Maltert! – folytatta Temesi.
– Mozogjatok! – sürgette a többieket Vágó Géza. – Ilyen melósokkal soha nem építjük fel, ezt a nyári konyhát.
– A Szalóki barátunk „szocializmusát”.

Én, Petrozsényi Nagy Pál – II/27.

Ennyi baj, szenvedés, hercehurca után meg kell állapítanom, hogy jelenleg én is a kálvá­riák útját járogatom. De már se nem panaszkodom, se nem lázongok. Ma éjjel például így fo­hászkodtam: én Istenem, jó Istenem, megint én vagyok. Nem tudom, mi a terved Fifivel.

Késsel a kézben (kisregény – 20/16.)

Ibári hangos dudálással érkezett a térre. A mostani bejáratós kocsi egy nagy fekete Opel volt.
A többiek ott ültek a padokon és vártak.
– Itt az Ibári!
– Helló!
– Szevasztok! – kiáltották egymásnak.

Másként…

Lábujjra ágaskodott és megérintette a felette úszó bárányfelhőt. Beletekert egyet és a felcsavarodott vattacukrot lenyalta az ujjáról. Finom, eper – konstatálta. Vidáman végig csúszott a Napkorongon, majd meglökött egy bizonytalan csillagot, hogy az fényes ívet húzva maga után lehulljon.

Késsel a kézben (kisregény – 20/15)

Az Árpád úti kórházban ezen a pénteki napon nem volt látogatás. Vágó Géza beszélt a portással, a kézfogásnál kibélelte a tenyerét egy ötvenessel. Az öreg visszament a fülkébe és elfordította a fejét, azzal a szándékkal, nem látott ő semmit.

Én, Petrozsényi Nagy Pál – II.

Szombat. Gyuszi eljött az ételhordóért. Meghatódtam: valaki azért mégis gondol rám. Blazírtan közölte, hogy ne okozzon gondot a rezsiköltség, ezt ők, mint tulajdonosok fogják fizetni, de csak ha előbb lemondok a haszonélvezeti jogomról. Hm, meggondolandó, nagyon meggondolandó.

Nézőpont kérdése

– Drága dokikám! Óriási hírt kell veled közölnöm. Brit tudósok olyan orvosi módszert kísérleteztek ki, mellyel már születéskot egészen pontosan ki lehet mutatni az egyénen, milyen betegségekre hajlamos és azt is, hogyan lehet azokat időben kivédeni.

A szigetember – I.

Marcus Aurelius utolsó könyve – Az első utam a Danubius partjára vezetett, megálltam a fűzfák alatt, elégedetten néztem jobbra és balra: hatalmasan hömpölygött a folyó. Védte, biztonsággal védte a Birodalom határát. Túlnan erdők és hegyek, vadak és barbárok.

Késsel a kézben (kisregény – 20/14)

Három napig nem látta őt senki. A srácok sem tudtak róla semmit. Éva, a harmadik nap után, megvárta őt a gyár előtt. Vágó Géza nem szólt, hallgatott.

– Hol voltál?

– Nem mindegy?

 – Anya kérdezi, hazajössz?

Késsel a kézben (kisregény – 20/13.)

Jóval sötétedés után ért haza. A villanyok bevilágították az egész udvart. Kintről, látta az öreg Vágót, az anyját, meg Évát. Ültek a konyhába és vitatkoztak. Nem volt az veszekedés, ezt már ismerte. Ez csak olyan emeltebb hangú perlekedés, vitatkozás volt.

Én, Petrozsényi Nagy Pál II/25.

Makkai János nem üdvözölt sem karácsonykor, sem újévkor. Gyanút fogtam, ilyesmi még sosem fordult elő, ugyanis bármilyen rapszodikus János levelezése, a nagy ünnepeket sosem szokta kihagyni. Úristen, csak nem halt meg a barátom! Talán Varga József megírja, ha szé­pen megkérem.



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS