Szépirodalom – próza
Késsel a kézben (kisregény – 20/12.)
Talán egy hét telt el, amikor Vágó Gézát húga a gyár kapujában várta. Különösen nem akart sietni, a fürdést is komótosan végezte. A meleg víz felfrissítette egy kicsit. Felöltözött és lesétált a portára. Az öreg megnézte a táskáját, beidegzett hangon viszontlátással búcsúzott. Könnyedén lépett az utcára.
– Szia Éva! – köszöntötte húgát, aki fehér nyári ruhát viselt.
– Szevasz! – köszönt vissza a lány szomorúan és keményen.
– Csak nincs valami baj?
– Gyere gyorsan! – mondta izgatottan.
Késsel a kézben (kisregény – 20/11.)
Fizetési napon, a bérszámfejtésből, mindig Pöttyi hozta a műhelynek a borítékokat. Ilyenkor leálltak a melóval, legalább tizenöt-húsz percre. Vágó Géza az ajtóból figyelte az embereket és Pöttyit. Pöttyi fiatal, szőke lány volt, talán egy éve került a gyárba. Ritkán találkozott vele, legtöbbször csak fizetési napokon. Nem is jutott eszébe, néha egyszer-egyszer, de semmi különösebb jelentőséget nem tulajdonított a dolognak.
Én, Petrozsényi Nagy Pál II/24.
Szia, omikron-vírus Dél-Afrikából! Már nagyon vártunk. Remélem, te fürgébb leszel derék delta társadnál. Az lett, és újabb pánikhullám söpör végig a világon. Szigorítások vissza, most már tényleg komolyabban vehetnénk azt a fránya vakcinát.
Kőszobor a kerthelyiségben
A Kőbölcső kerthelyiségét a kastély parkjából hasították ki, deszka- és nádkerítéssel vették körül, hogy a hajdan volt időkre semmi se emlékeztessen. Valami azért mégis megmaradt, a bejárat közepén egy kőszobor állt. Hogyan került oda, ki jelölte ott ki a helyét, és miért nem vitte tovább, senki se tudta.
Késsel a kézben (kisregény – 20/10)
A srácok csütörtökön délután találkoztak újból a téren. Három óra is elmúlt, amikor négyen már ott ültek a játszótér felőli oldalon, csak Ibári késett.
– Azt mondta, jön!
– Biztos itt lesz – nyugtatta a többieket Temesi.
– Kocsit is ígért? – akadékoskodott Gedó.
– Ha lehet, hoz egyet – magyarázta Kapás. – Valami hasonlót, mint a múltkor.
Késsel a kézben (kisregény – 20/9)
A lány mosolygott, Vágó Géza szíve pedig úgy kalimpált, mint egy gőzkalapács. Érezte, rögtön kiugrik helyéből, még a levegő is kevés volt számára.
– Szép vagy! – mondta a lánynak és újból megálltak.
– Ne mondd? – csodálkozott.
– Megkedveltelek! – hebegte Vágó Géza zavartan és mindkét kezével maga felé fordította a lányt.
Én, Petrozsényi Nagy Pál II/23.
12 nap csavargás után megkerült őfelsége második Fifi. A menhelyről telefonáltak Marsa, illetve most már Balla Katikának, menjünk érte sürgősen. Elhoztuk, és most megint itt kísérget az udvaron. Kicsit lefogyva, fáradtan és ugyanolyan közömbösen, mint első eltűnése idején.
Berekesztem
Dobozba zárom a csillogó cserépdarabkáimat. Anyukámtól kaptam annak idején. Világos virágok tarkítják barna külsejét. Magába zárja a sötétséget, amik belőlem az éjszaka nélkül is kiszöknek. Elhagyott gondolatok papírra vetett másai barátkoznak itt össze.
Késsel a kézben (kisregény – 20/8)
Reggel korán ébredt. Felkelt, kényelmesen öltözött. Négy múlott tíz perccel. A többiek aludtak, arcuk olyan békés volt, mintha az este nem történt volna tulajdonképpen semmi. Kiment a konyhába, a nagymama ébren feküdt. Nem szólt, csak bámult közömbös arccal a semmibe. Vágó Géza a konyhaszekrény tetejéről előkotort egy törött cigarettát, meggyújtotta, mélyet szívott belőle. Émelygősnek érezte gyomrát. Valami erős lenne most jó, vagy egy forró fekete. Kellene főzni, a gázon hamar megvan.
Késsel a kézben (kisregény – 20/7)
Másnap, munka végeztével a téren maradt. Nem akart hazamenni. A tegnap este történtek miatt semmi kedve nem volt hozzá.
Szűknek érezte a lakást ennyi ember számára. Ez a megszokott szoba-konyhás-spájzos környezet szűkre hagyta az életet. A mozgások pályái csak rövid görbékben ábrázolhatók. Néha akadt egy-egy egyenes szakasz, de ez inkább rendellenességnek tűnt, mint szabályos, szükségszerű vonalnak. Ezek az egyenesek ritkán fordultak elő, és sűrű görbék követték őket.
Ilyenkor voltak napirenden a veszekedések, napjában ismétlődtek is. Pokol volt az otthon, menekülni kellett a térre, valamerre, messzire.
Én, Petrozsényi Nagy Pál – II/22.
Ma reggel megint megviccelt az élet, pontosabban a Pannontükör és Irodalmi Jelen szerkesztője, név szerint Bene Zoltán szerkesztő és írókollega. A lavina akkor indult meg, amikor bejelentettem, hogy elbúcsúzom tőle, mert túl sokat kell várnom (kb. 1-2 évet), amíg a várólistán sorra kerülök.
Az első húsleves
Már jó néhány éve férjes asszony voltam, két gyermek anyja, amikor egy látogatás alkalmával édesanyám rászánta magát, hogy elmesélje az alábbi történetet. Hogy miért épp akkor? Talán szégyellte volna korábban egy tudatlan gyereklánynak megvallani saját kétbalkezességét.
Kő kövön marad
Azt mondják: démon vagyok. Én vagyok a démon. Nem tudom, mi a démon, ki a démon. Ott állok, ahová állítottak, el nem mozdultam onnan, hogy is tehetném. Azóta vagyok, hogy megfaragtak, bár lehet, hogy korábban is voltam, de nem tudtam róla.
Késsel a kézben (kisregény 20/6)
Ott álltak a kocsma előtt, a járdaszéli vaskorlátot támasztották. Még nem sötétedett, de már égtek a villanyok. Szorongásnak, semmi jelét nem lehetett egyik srácon sem felfedezni. A régiek lettek újból, a régi „téri fiúk”. Itt érezték jól magukat. – Még a levegő is más! – mondta Vágó Géza és nagyot szippantott a szürkületben leülepedett csendben.
Késsel a kézben (kisregény – 20/5)
Újból eltelt három nap. Az élet pergett, simán, minden akadály nélkül. Vágó Géza úgy érezte, vele nem történik semmi különös. Reggelente bement a gyárba, végezte a dolgát. Néha veszekedett a főmérnökkel, mert nem mentek úgy az események, ahogy azt szerette volna, vagy ahogy elképzelte. Ettől egyre idegesebb lett.
Elégedetlen volt az életével is, szerette volna, ha történik valami. Valami olyan esemény, amely kizökkenti ebből a melós egyhangúságból.
Partnereink
