Szépirodalom – próza
Álomnapló (részletek) – 61.
Ildikó barátnőmmel hivatalosak vagyunk valakihez vacsorára. A hatalmas étteremben rengetegen vannak. Pánikba is esek, hogy senkit nem ismerek. Kotorászok egy xanax után a táskámban, aztán zajt hallok, lenézek az asztal alá és egy csomó sárga pirulát látok gurulni, talán az én fontos gyógyszerem.
Post mortem
Legnagyobb badarság halálunk előtt búcsúlevelet írni. Mert mi van, ha nem lesz időd befejezni, vagy abban a szorongatott és lámpalázas helyzetben (mert ugye, egyszer hal meg az ember) csak valami semmitmondó, muris kis esemény jut eszedbe az életedből.
Semmibe hullás
Valami bútordarabot kerestünk. A hatodik emeleti lakásunktól elég messze voltunk, gyalog lehetett hazamenni. Egyszer csak mintha meglökött volna valami. Néznél hátra, mi történik, de újra kizökkent valami az egyensúlyodból, a következő alkalommal már fel is dob.
Megpecsételt ígéret
Már elmúlt délután négy óra, amikor Péter leszállt a 2-es villamosról a Jászai Mari térnél. Átment a körút túlsó oldalára, a Nyugati pályaudvarhoz igyekezett, de még van idő, úgy döntött, a távolságot gyalog teszi meg. Az irodai munka után kell egy kis mozgás. Nem gondolt semmire, úgy lazán, bámészkodó sétával igyekezett megtenni a kijelölt távolságot. Éppen a Visegrádi utca sarkánál állt, mert a lámpa pirosra váltott.
Otthon, édes otthon
Már 1956-ban kiszökött, helyesebben kimenekült Bécsbe, onnan Bernbe, de körülnézett itt-ott az Egyesült Államokban is. Na, nem kíváncsiságból, sem kalandvágyból, hanem egyszerűen szükségből, nehogy úgy járjon, mint a bátyja, Sanyika.
Nóra, a tiszavirág
– Újjászülettem! – sikkantotta Nóra, mikor felbukkant a víz tükrén. Kicsordult a könnye a boldogságtól, mikor megpillantotta maga fölött a kék eget. Rögvest kibontotta a Teremtőtől kapott szárnyait, s az égre rebbent, maga mögött hagyva levetett lárvagöncét és a régi életét.
A negyedik bárd
Azok az ostoba konferenciák! Fecsegés, szócséplés, méretes csúsztatások. A fennálló rendszer dicsérgetése, egy-egy apróbb mellékmondat, hogy még se tűnjünk gyávának. Aztán a rendszer kilehelte a lelkét, vagy valamennyit a lelkéből, dicsérni már nem kellett föltétlenül.
Kizárva
Egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét-nyolc-kilenc-tíz… ha háromszor százig számolok, az öt percet jelent, mivelhogy hatvanszor öt az háromszáz. Ezt már gyermekkoromban megtanultam, amikor nyári délutánokon a rekkenő hőségben szüleim, nagyszüleim negyedórás pihenőre köteleztek a jó hűvös felsőházban.
Hullámverés
Állunk a parton. Kiszolgáltatva a reménytelen tehetetlenségnek. Szaladgálunk minden helyre, amit csak el tudunk képzelni. Sikertelenül. A kaszinó nincs zárva, de kiröhögtek és igyekeztek minél hamarabb az ajtón kívülre tessékelni, ha már nem akarunk egyebet: ez nem az ő dolguk.
Menekülés „a Fény országából”
Egy letűnt korszakról írni nem mindig hálás feladat. Az embereket inkább a jelen érdekli, És igazuk van. Hogy ezek után miért idézem fel mégis a Ceauşescu-korszakot? Talán egy régi adósság törlesztéseképpen. Mindenesetre megragadom az alkalmat, és megpróbálom felvázolni menekülésem történetét.
A polip kilenc agya
Fekete föld, fekete ég, elmerül, ajkak között táncol, több napos, szaga van, undorító, ti megeszitek, nekem ki kell zárni, sötétet szór az éjszakába, hazugságokat karcolok a fák törzsébe, önmagamat csapom be legjobban, lágy, de gyűlölöm, hogy lágy.
A Calikit meghódítása
Az ezerkilencszáztízes évek elején két férfi kerekedett fel, hogy megmássza – a világon először – egy dél-kelet-európai ország szent hegyét, a 3014 méter magas Calikitet. Az egyikük angol volt, a másik pedig francia, nevezzük el őket most Verne-regény hősük után.
Álomnapló (részletek) – 60.
Soha nem volt a lakásban kutya, de most van. Napok óta beteg, senki sem viszi le sétálni. Nem tudom elviselni könyörgő szemeit, vállalom a feladatot. Sebtében jó melegen felöltözök, dagadt lábaimra felveszem az egyetlen kényelmes megviselt velúrcipőt. Már a tükör előtt a maszkot igazítom az arcomra, amikor melegséget érzek a lábamon, nadrágom is vizes. Szegény kutya előre meghálálta segítő szándékom.
Fedora típusú kalap
A kalap egy fejfedő, az időjárás szeszélyes mozzanatainak védelmére. Olyan költőt is megihletett, mint Kosztolányi Dezső. Az ő kalapja szerint: „voltam civilfej koronája, / én bús kalap, / koldus és gyászoló kalap.” Ebben a történetben Torda Kázmér, mesterfodrász vall kedvenc kalapja történetéről.
Álomnapló (részletek) – 59.
Szerencsejátékot játszom, a nyereményben bízva, hogy nagyobb összeggel segíthetem fiaimat anyagi gondjaik megoldásával. Füstös teremben rosszarcú férfiak és nők közé vegyülök, nézem, mit csinálnak. Az itt a piros, hol a piros csalójátékra emlékeztető játék folyik. Tízezer forint ellenében tíz borítékból hármat nyithatok fel és milliós összegeket nyerhetek.
Partnereink
