Szépirodalom – vers

Erőnk a mozgásban rejlik.
Ellentéteink gyakran
diskurzusba csapnak.

lelkeket ural hangszemét
az űr digitális lármafa
Isten már magában beszél
s füllel csak ördög játszana
hangolja a kényszer árama

Törékeny,
karcsú lepke
táncodat
pilleszárny
csapásokkal
karcoltad

Uram,
soron kívül írok.
Az időről lenne szó.
Kevés.
Nincs.
Tudom.

Nincs hangom, de vannak szavaim
Amikkel átugorhatom belső falaim
Éledező betűim megmásszák Titekét
Szótagjaim keresik másiknak lelkét
Szavaink kavarognak örvényként

Álmos világűr
rettegés pocsolyákba
merülő talpak.

Ne hagyd,
Uram, hogy megtudjam,
az idő hová is tart,
volt-e valami start,
vagy ahogy lenni kéne,
sejteni, hogy hol a vége?

az alkony kék burka megrepedt.
a repedésbe mártom deres szememet,
míg elérem a csillagokat.
követem a visszhangokat,
a fehér szilánkok suttogását,