Szépirodalom – vers

Gyönyörtől duzzadó ikreim
Epekedve tekintenek reám
Jövök, Kincseim, elringatlak
Álmaim, kitörtök a karámból
Tangózó, tangás Bimbóitok

A magunk mögött hagyott házban
renddé növekedik a homály
terebélyes világ világa

Valaha még illata volt a földnek,
íze a kenyérnek, amit kéz fölszeg,
gazdagon színesült réten a virág,
olvasta a verseket még sok diák.
Nincsen mély gondolat, az igaz büdös,
fent frázisszikrák, hamis szó-üstökös,

Tegnap este, elalvás előtt, még abban a
tartományban, ami félúton van álom és
ébrenlét között, megjelent emlékezetem
vetítővásznán a kép: gyermekkorom múltba
veszett temetőjárásai Mindenszentekkor

Mint újranyitott akták
vagy feltárt sírhelyek,
visszakúsznak gyakran,
akárha régi kísértetek.

ablak alatt vár egy madár
apró lába hideg lába
nem mozdul
nem jár
áll

Tudod jól, a bolondod vagyok
De ilyenkor megbolondulok
Ha teli pofával, nagyképűen
Tekintesz le rám sűrű éjemen
Mikor utolsó perceim pengetem

kopjafa
utcák, terek,
templomok,
életek,
sorsok

Smaragd-jóság
Szentek homlokában a pillanat
A révész markában a hithajnalonta ide-oda

Nincs sivárabb a novemberi kertnél,
virágok fejét a fagy lemetszi,
füvet fojtanak dérnyirokcsomók