Szépirodalom – vers

Eszel, ha van eszed
Ha van mit – s miből
Levegőt is veszel néha
Egy átlátszó semmiből
Ám a Szerelem is lételem

Szürke a föld és szürke
az ég, csak valami
halvány rózsaszín
derengés jelzi a
láthatáron, hogy
közeleg már a reggel.

Siettem zsúfolt,
nehéz napom után
életben maradni addig,
a kései találkozásig

Amíg kuszaság szövi át e rendet,
és ezernyi indaszála szertefut,
a tiszta napfény ott csupán derenghet,
nincsen bátor elme, aki messze jut.
Szemekre kéretlen hálót sző a hír,
pixel erdőben bolyong az értelem,

Csodálatos hangulatban
csónakázok önmagamban
fenn a vízen nyugalomban,
amiközben lenn alattam,
szavakkal leírhatatlan
háború dúl hangtalan.

akkor hiányzik a legjobban mikor itt van
csillámló madarak énekelnek a hömpölygő szélben
hullámoznak a hangok az elmémben
kihunynak majd felélednek
nagy útra indulok mert mindig visszatérek

Csenevész, csupasz
Csapdába zárt lelkem
Csókolnám ébredésed
De tovatűntél  a selyem
Illatú kéjes éj peremén

Jól emlékszem, a fiam születése napján
a drága jó Restár papa volt velem. Neki
nem kellett mondani, mi történik éppen:
gyerekei, unokái és az élet megtanították
neki: szülni fog a menye! Megszületik a
legkisebb ugribugri, a cancurák!

Tábori ágyra, kék ég ne feküdj még!
A megvakított város kertjeiben
virágszirmokban nevetnek fel a gyökerek.

Uram!
Hogyan mondjam el Neked
hogy szobrosodik a gyalázat
talán ha szemed rám veted
látni lelkem csupa alázat
Kis hitemet hold-tölteni
kint felejtem az éjben