Szépirodalom – vers

Szürke fotelben fekszik
szürke-fehér cicám, mint
egy régmúlt századból
való festmény, olyan a kép.
Látszólag mozdulatlan,

Szangvinikus természetem láttán
csendesíteni próbál, faragni
napi hírek hallatán egyre
növekvő indulatomon

Hiányzik az igazi tél,
az a hó takarta, békés,
hol dunnás föld álomra tér,
s kabátban szuszog a bélés.
Éber bennem gyermekkorom,
szűk esztendők, a nagy család,

Nap esője
légy szivárvány
hegy ormán!
Szivárvány
légy patakká
oldalán!

szűkülő résben állok
kezekből font ketrecben
ajkak nélkül kiáltok
megfulladok csendedben
szavaim mélyére zárva
csontok közt pattog a visszhang

Kollázsféle, Orosz István verseiből
Arcod elegáns bőrkötés,
folyómeder a glóriád,
jól látja Isten odaát
a bőrön túl a koponyát.

Ma pont úgy nem látom a
holdfogyatkozást, mint
ahogy nem láttam 2000-ben
a napfogyatkozást. A magas
házak éppen úgy eltakarják.

Összébb ránt minket
a gondolat, meg a közelítő halál
förtelmes szaga

Erőtlen már a napkorong,
fák között hideg szél suhan.
Néhány levél még fent borong,
a kertben köztük visz utam.
Ágakon egy-egy alma még
konokul lóg a semmibe,

Köd köszön az ősznek,
zörgő levélszőnyeg
pörög föntről, könnyed
esőfelhő könnyek
földre csöpörögnek.