Szépirodalom – vers

Isten külön világot bárkinek adhat,
költő vagyok: kis kosarakban vittem
az embereknek a szép szavakat –
majd így is szeretnek, elhittem
lelküket toporzékolásom kinyitja.

A mindenséghez képest pár másodpercre
Csak tapogatjuk bambán a fáradt időt
De az idő megelőzi áldott álmainkat
A reményt tekergeti a nyakunk körül
Fiatalok voltunk, hülyék, mindent elhittünk

Ennyi idő éppen elég
ahhoz, hogy elfeledjenek
egy költőt. Csak könyvtárosok
és más, feledésre ítélt költők
idézik fel néha az emlékét.

vágyódva nézek múltunk kihalt utcáira,
tájékozódom az égről elüldözött csillagok
csupasz sötétjében, érzem jelenléted,

Fénysugárral kel
a nyári reggel,
a horizont felragyog,
ráhangolva már
készül sok madár:
bennük mindig új dalok. 

szív mérnöke
szerkesztem
automata
szerelmem

Ne búsulj, ha elhagyott a Nagy Ő
Csak dobd ki az ágyad s az agyad
Ne gondolj rá, csupán minden nap
Fald fel a bugyiját, vagy húzd veszetten

Amikor reggel arra ébredek,
hogy szép cicám a gravitációt
meghazudtolva, önnön testét
ívbe hajlítva szinte száll, mintegy
átrepül a szobán,

Kavicsnagyságú bolygón
íródik sorsom –
tányértörés-lázadásoknál
csendes káromkodásoknál többre
nem futja rebelliómból.

Pihegve a hintaágyon,
bennem a reggeli álom,
pihenni indokot keres,
míg pisla szemem körbeles.
Látom a szomszéd háztetőt,
tobozokat a vén fenyőn.