Szépirodalom – vers

Színes
kavicsok
hullámok
mosta
öble

Itt nincs tenger, csak parányi
patak, parti bokraiba a lenyugvó
nap sugarai belegubancolódtanak. 
Itt nincs tenger, bárka sem ring
a vízen, elázott papírcsónakon
néhány szerelmes sor üzen.

Pernye hull az égből:
széthulló lelked üde pora száll hajadba.
Ropog a tűz, mint a szakadó hó
a szél könnyedén szárnyal
csak merülj el és sodródj a tánccal
engedd, hogy átjárja minden tagod

Köröttem csellengő csillagok
Bolondos bolygók lézengenek
A mindenható Naptól részegen
De én csak ezt a retkes Földet
Bámulom, s ámulok bambán
Vajh mi ez humanoid katyvasz

Van, hogy félelemmel tölt el
a puszta létezés, és csak a
mindennapok rutinja menti
meg mindennapjaimat.
Előre visz, lökdös a tudat,
hogy meg kell tenni bizonyos
dolgokat.

Némán elheverek a földön,
mint a békélt arcú hullák.
Lélegzetemmel bőrömbe öltöm
a láthatatlan ereket,
amikben az erdő pulzál.

…Valami szépet álmodni
Vagy egy hercig fejlövéssel
Egy mennyei szakadék felé
Féktelen kéjjel száguldani
Szerelmi bánatod, örömöd
Fájdalmaid betűidre hárítani

Reggel óta sivít a fűrész ablakaink alatt,
vágják az árnyat adó, szépséges, többnyire
egészséges fákat, amik nyáron árnyékot,
enyhet adnak! Vijjogó madarak köröznek a
halott fák körül, melyeknek ágait fészkeikkel
együtt letarolták a favágók.

Minden alkalmat megragadott
hogy foglalkozzak vele,
mennyit szidtam, hajtottam
most hiába marasztalnám