Szépirodalom – vers

…Mindig fáj, a boldogság felfal
Mert minden boldogság egyszer
Csúnya véget ér, ahogy a nyár is
Ősszel már halott, s jön a fagyos
Hideg tél, mikor az ölelő meleget
Csak parázs kandallódtól lopod

Nyergestető, Nyergestető,
zuhog, szakad ránk az eső,
úgy ömlik, most úgy örvénylik,
abba sem hagyná estélig.

szaporodnak félelmeink
mint plázákban a kínálat
könyörtelenül, kegyetlenül
maga alá gyűr a dömping
szaporodnak félelmeink
akár a reklámok körülöttünk

Ma hajnalban ablakomon kitekintve
valószerűtlen látvány fogadott:
tejfehér ködben úsztak a fák, és
a szemközti háznak is csak a
körvonalait sejtettem, de látni nem
engedte a mindent beborító köd.

Halmozódtak egymásra századok,
lerogytak a máskor délceg hősök,
szemeket vertek ki már látszatok,
ha agorán fújtak mérges gőzök.
Illúzióktól nem látszódtak árkok,
s hogy ki cézár, ki valódi főnök?

Ijedt s elvakult álmában
Még saját árnyékától is fél
Denevérek vérünket isszák
Lelkünkbe osont a sötétség
Csak a halál vigyora fénylik
Elillant minden ízes pillanat

A szabadság mámora, ami egész
nap a monitorról és a képernyőről
áradt felém, megbabonázott, fogva
tartotta tekintetem. Néztem, ahogy
önfeledten ünnepelt a nép.

Köd szülötte harmatcseppek,
csillogó gyémánt ékkövek
tükrében a felkelő nap
sugarai táncot járnak.

A kora nyári Nap erősen odatűz,
hol folyóba lógatja szakállát a fűz,
kék liliomtól díszes a meder melle,
ciróka-szellő mozgatja szálait fel-le.
A felszínt itt-ott átsebzik mohás kövek,
a part íves hónaljban sásból nőtt köteg