Szépirodalom – vers

Az elmúlt hét megírta önmagát.
– Fránya toll! –
Csak meg ne tudják odaát,
mily mély, meleg mocsár az
öled, ahonnan nincs tovább.

Az anyád, az apád,
hogy megszülettél mindenki hibás.
Nincs olyan szegmense a létnek,
mely megbocsátaná az élted.
Ne szólj semmit! Kuss van neked!
Fabatkát sem ér személyed!

Semmi talányos kétség, újjászületek
Bármi legyek, csak szeressenek szertelen
Vagy utáljanak veszettül, esztelen
Szarok rá, virág leszek, illatos világ
Vagy légyölő Dionaea muscipula

Idővel a könnyek elapadnak,
fakóvá válnak az emlékek,
s csak néha feltűnő álomképek
foszlányai, amik megmaradnak.

Vérző szíve
elpusztítja gazdáját.
Nincs feloldozás
a hazugság bűne alól.

Mostanában nem nézek
sem előre, sem hátra,
sejti csillag, mit érzek,
felragyogja éghátra.
Hetvennyolcszor beértem
körben a szép Napot,

jákob lajtorjája
szentendrén épül
hazugságok vezetnek
szépnek hitt gyermekkor
végéig hol az utazások
nagynénémmel teljesen

Nem egy állapot, inkább egy végzet
Vagy inkább a rohanó időt megállítani
Tán a rohadó életedet feltámasztani
Gyógyíthatatlan mézédes betegség
Táplálék, eleség, s nem egy feleség

Hajnalban arra ébredtem,
hogy rég hallott neszek verik fel
a csendet: eső kopog az ablakon,
és rég néma madarak csivitelnek
az ablakom alatt.