Szépirodalom – vers

ha
korban oda a tavasz, s lassan az ősz is,
derekadon érzed, már nem az a kőris,
váratlan mozdulatra meg-megreccsen,
nem fürge, mint hajdan focimeccsen,
ami tegnap közel, mára egyre messzebb,

…Mindig esendő, hullának
Álcázott hangok hullanak
Alulról, felülről és belülről
A csend csak egy esernyő
Sétál a zajban, háborúban
Zúgó, dörömbölő viharban

Megint úgy aludtam éjjel:
hüvelykujjam behajlítva
békésen megpihent a
tenyerem öblében. Amire
nappal már nem képes

Koszolódó függönye mögött
egyre sóvárabb a képzelet
homlokon csókoló  helyett
a kupán vágó múzsa szól

bár Janusunk félmosolya még ideát
minden múlandót bölcsen eltakar
miközben a másikkal már odalát
hamiskás arca mindent csak felkavar
mert kultusza nem közvetít ideát

Kár, hogy csak az autóból láttalak
egy rövid időre és nem tudtunk szót váltani.
A látvány lehangoló volt,
ahogy feküdtél kérdéseiddel a ködben,
mint aki képtelen medrét elhagyni.

Új év kezdődött ismét,
keresed, mi volt érték,
bárhogy nézed, kevesled.
Fogadkozás, ígéret
nagy számban feljegyezve,

Rövid leszek, mert megveszek
Úgy fáj ez a csúnyán elbaszott
Pezsgőfürdőnkben elpancsolt
Lucskos, nyomorúságos idő
De nyugodjon meg mindenki!

Ég alá törpülök
s torokhangon szólok
küszködöm a testtel
reszketek a csenddel