Minden reggel

Frissen kilépni, aztán átlépni
a soron következőn is –
lehetőleg nem megadni
csak átadni magad
egy újszülött áramlatnak

Passz

Ez lehetne vers. De nem lesz az. Maximum versnek látszó tárgy. Már amennyire tárgynak tekinthetünk egy egyesekből és nullákból álló adathalmazt, amely pár elektron igenjét vagy nemjét jelenti a merevlemezen.

Őszike

Őzikém, mikor majd
Köldököd csókolom
S a sóhajod olvasom
Megáll az idő –
Ez az éjszaka a miénk
Leeszek mindent rólad

Miként nevezzelek?

Aki szalad, az nem látja,
csúf is, szép is, nem bánja,
szeret, ha jó, s ha rossz leszek,
hisz a világnak rendje ez.
Fáradt lettem, s voltam már,
a nincs a vannal kiabál,

Arcvonalak

Eltagadtad.
—————
A domb aligha
őrzi jobban
a gyomrában

Tanulni kell

Tanulni kell. A tarka rétet.
A gyermekkori szép emléket.

Tanulni kell. Néha megállni,
És egy virágot megcsodálni.

Holnapkép

Képernyőn megszakad az adás,
nem lesz se hang se kép
pánikkal szorongat
torkomban a mérgezett
almadarab is.

Bányató

A víz alatt rozsdás múlt, iszap-csend.
Felszín lassan tanulja, mi a rend.
Tükrében mosdanak, mint sirályok,
az idővel eltűnő hiányok.
Kéz faragta kőtömbök intenek.
Hiába! Nem kellenek senkinek.

A nincsidő kincse

Verset sírok ma – fennen
Búsan hulló levelek
Hosszan nyúló árnyak
Mély fenekén kúszó
Bánatok örvényében
Holt áramlat

Visszaeredni minden elejére

„De docta ignorantia”
(A tudós tudatlanság)
Nicolaus Cusanus

Húzd, húzd! Zenét, a keserves mindenit!
Még bölcs, barbár zenét pedigrés füleknek!

Mítosztalanítás

esténként lesdelték:
alszol, kisbetegség?
gyógyulásod majd lész,
álmod ólmos bár még!

Szeptember

A nyár az utolsó perceit
elúszó ökörnyálba fonja.
Semmit meg nem őriz, el sem rejt
a madárijesztők szezonja.
Levélfülek nélkül sárgulnak
a van Gogh-i napraforgók.

Holtomiglan

Rongyos az ég alja
Rongyos lelkemmel
Rongyos gatyában
Valahol ott lógok rajta
Lógós felhő múltam
Szertefújta csúf idők

Túl sokat költünk

Költünk erre, költünk arra,
pénzért adunk és veszünk,
és eladunk bármi áron,
s jó pénzért többet teszünk.
Levetett holmi gazdátlanul,
siralmas sorsán évődik, lapul,

Vers az érinthetetlenről

Mondd, milyen csöndből
sarjadznak a torz virágok?
És milyen letépett szemhéjak
mögül figyeli őket az álom?