Szépirodalom – vers

Atyám, égi honom hatalmas szálláscsinálója,
add, hogy méltó legyek, legalább önmagamhoz.

embernyi seb lüktet a
sziklás magányban
élesztgetem dalaimmal
keselyűcsőr-tépte testét

Fújd csak dalocskát, cinege,
ne félj, ha szél borzol,
az ég havat morzsol,
és dermeszt a tél hidege!
Ne bánd, ha bárki kinevet,
lesz még fény köveken,

Búcsúzóul szemem elkísér,
míg végig mégy a horizonton,
majd egy utolsó lobbanással
végleg alámerülsz a napban.
Így látlak mindig új alakban,

Hiába füstölög, égő már
Húzza hát el a síkos csíkot
Nem féltem a Téltemet Én
Téltemet Te egy TéltemetŐ
Retteg már ez a kurva hideg
Behúzódik rideg álmainkba

Eltűnik a nap, sötét van,
add vissza, Isten, az eget,
szárnyai nőttek a fáknak,
értő kezek nélkül szenvedek.

Ma hajnalban újra félrevertek a
harangok bennem, valamit nagyon
jelezni akart a szívem. Ilyenkor
mondtam a jó doktornak régen:
olyan az EKG görbém, mint egy
Burda szabásminta.

Rendületlen
hordja a köveket,
mint gyémántjait kiveti –
ilyen a tenger

Nagy gyökerek markolnak fagyott földbe,
álmukat alusszák a hatalmas fák:
vörösfenyő néz le a rongyos ködre,
törzsén évek málló kérge a nagyság.
Eget tartják, felnéznek az örökre,
hazaföldjük neki gyönyörű rabság,