(F)ordítok – 34.

Karádi Kázmér: Apró örömök

Mélázni a réten,
Az éji csillagok,
A sár, az avar illata,
A Nap heve, a hideg csókja

Szerelem

Vajon mi?
Talán egy érzelem
Vagy hiánya annak
Ami Nincs
Pedig lehet, egy ajándék
Amit csak egyszer kapsz

Semmi sem történt…

A korhadt csupasz ágak meghasadnak
Fagyott hó gyilkolná őket
De már rég nem élnek
Szűzhóra durranva hullanak
Miközben csak vagdalkoznak a széllel a hópelyhek
Egyre mélyülve incselkedik a csend

Uram, én készültem!

Fölálltam volna, és szóltam is
volna valamit, de nem ébredt
föl bennem elég erősen az akarás,
észrevétlen eltűnt a pátosz,
és a tűzhöz a farakás, a nagy érzés:
megosztani veletek.

Oly rég volt

Oly rég volt már, talán igaz se lehetett,
csak az én emlékezetemben él az a
pillanat, mikor melletted ültem, vezettél,
mentünk valahova, és annyira meghitt volt
az érzés,

Winter sale

Lement a tiltott gyümölcsök ára,
semmi nem úgy van, ahogy volt régen.
Rafinált kígyók ügyelnek a fára.
hol már az első bűn, és hol az éden?
Az ördög sem bírja, szegény pára.
Rőzsét gyűjt a remény, fázik télen.

Mint egy bagoly

Mi bajom nékem a világgal?
Kevés, amit belőle láttam.
Mint egy bagoly, odúban, ágon,
csak gondolkodtam a világon.

Álnyom

Volt egy fura álmom
Nem voltam más
Csak egy lábnyom
Ifjúságom homokjában
Fújt a szél, a tenger
Habja elöntötte

Csodálatos reggel

Leszállt a földre a Mennyország,
hófehérbe öltözött a világ,
a fák apró fekete ágán
ezernyi csillogó hókristály.
Odafent sűrű puha lepellel
Isten ismét eltakarta arcát

Mikulás, Kiskarácsony

Miért csukódik be néha örökre
Isten kicsiny házán vajon az az ablak,
a nyomorból egy szemétdombra lökve,
ahol egyszer, régen átszállt már egy angyal.
Álma csókot hintett nagy öleléssel,
friss kenyér volt, édes, roppanós csokival,

Novemberi fagyos napok elé

Jönnek a hajnali fagyok,
lassan megadják magukat
a fák. Feltartott kézzel
állnak az út mentén,
mint vesztes katonák.

Szomorkás

utazom át
a napfényes őszt,
a szolnoki híd
rácsai közül
egy-egy pillanatra
előbukkan,
játszik velem
a nap

Hol vagy, Mikulás?

Ikertestvérem, Miklós emlékére
Ott élsz bennem, egyszervolt iker-felem,
hol csönddé öleli emléked a tél.
Te vagy, ki némán biztatsz, lelkem, ha fél,
és hiányod havazzák hideg szelek.

Ki kopog?

Ki kopog? Mikulás!
Bizony ő jön, senki más.
Puttonyát leteszi,
jól figyeljen mindenki!
Mit hoztál? Cukorkát?
Piros almát, mazsolát.

Koldus ének

Ady hangján
Krisztus csak áll itt, áll e nyegle korban, 
a mindenség, a végső minden hol van? 
Be fáradt, bús, mily elgyötört a holnap, 
szolga sorsom nem tud megpihenni.