Már kiült az égi kispadra az est,
pipafüst felhőket fúj, mint a vének.
Emléket szellent a csönd, hősi ének
mítoszát bíbor színnel égaljra fest.
Nem hiszek a halálban
A halál az élők találmánya
Tán a sumákoló holtaknak
Volna inkább oka aggódni
Hogy hirtelen felélednek
Az a hülye idő újra indul
Múltidéző kifestőm javítgatom.
Ismeretlen arcok néznek vissza
rám, erős kontúrjuk van bennem,
de csak véltem, hogy látom őket
én-színeim árnyalatán át.
Ha az embernek nincs lelki ereje reggel
hatkor felkelni, jól jön a háznál egy éhes
macska, aki ráutaló magatartással a
tudtomra adja, hogy ő márpedig éhes,
Lassan fogy a tél hatalma,
friss levegőt kortyol a jég.
Könny lesz a dér riadalma,
kéményfüstöt kontyol a szél,
A fagy marka lazul, elereszt.
Távolt méreget a visszhang,
Tud szülni vért
Tékozló vihart
Tomboló vágyat
Csak a nő tud
Unottan eldobni
S egy bokor alján
Hideg márványt
simogató,
lélekmélybe
tapogató
bronz kézfej.
Atyai kéz,
Ma találkoztam újra a hazuggal.
Rég nem éreztem így az erejét,
mint a bénító szorítás megfogott,
s közel, távol, sehol egy menedék.
És a tehetetlen harag fölkapott,
mert torolni ágaskodott az ész,
Ma hajnalban megint arra ébredtem,
hogy vérzik az orrom, vörös cseppek
gyűlnek a kezemben tartott fehér
papírzsebkendőn. Éreztem, ahogy
lassan csorog le a torkomon
Romantika vagy egynapos őrület,
talányos is vagy miatta február.
virágboltjaidban nagy a csődület,
festett szívek szavak frázis-ruhatár.
Madarak még nem hangolják csőrüket,