Van úgy, hogy a mély gondolatokat pár sorba is bele lehet sűríteni. Elena Liliana Popescu költőnő négysorosai ennek az ékes példái. / Sunt cazuri cand gandurile profunde pot fi stranse in cateva versuri. Catrenele poetei Elena Liliana Popescu sunt exemple elocvente.
Kilyukadt a feslett múlt
Stoppoljuk a festett jövőt
Elfolytak varázs álmaink
Elfogytak dicső vágyaink
Az alkony úgy szeret, mintha ma utoljára.
Ahogy végéhez ér lassan az előadás,
Mert látja naponta, ennyi, és nem lesz tovább,
A függöny most is lehull, s váltják az éjszakák.
Ablakom előtt a fák
levélruhájukat üde
zöldről már sárgára
váltották. De még
a helyén van minden
levél
Jel nincs, mi mutatna utat,
talány minden kis fordulat.
Nem is maradnak itt nyomok,
avarba hullnak mítoszok.
Idő völgyében köd lebeg,
hiába pásztáznak szemek,
A sötétség megriadt
Nem látott több rút bút
A bánat árnyéka is elbújt
Álmaimban felfénylett
A hajnal csalfa csillaga
Az ígéret ingoványos földje
Jéghideg őszi estéken
az ágyam közepén
alszik a macskám.
Úgy bújok mellé,
hogy fel ne ébresszem.
Váratlan megreccsen,
fagyos a november, botlik a lábam,
rőt avar alá bújt, sorsom rég figyelő
vén platánfa ága. Alig idő múlt el,
derekát öleltem, szemed figyeltem
Sorsok útján csak vándorbot az élet
elején biztat a végén már sajog
égre néz ahol a vélt örök ragyog
az itt és most a holnapjába mélyed
Talán vannak világok között rések
csillagutazásra nyíló járatok
Te elszeretted a kedvesem
Én elraboltam a gyermeked
Te felgyújtottad a házamat
Én megvédtem a hazám
Ropognak a kéjsóvár fegyverek
Puskaporos szívekbe tüzelünk
Költő, ne jajongj!, hogy foganásod hajnalán,
föléd hajolt egy rosszarcú, koros sarlatán,
és port kevert, valami rontás félét mormolt,
itt vagy, élsz, és nem riadsz a sanyarú sorstól.
Szimmetriáját vesztett teremtés.
Saját gyökerükbe botlanak a fák.
A dőlés vad rémületéből hirtelen
hatalmas rántás állítja őket: ágak.