Busszal utaztam. Még sosem láttam
a vonásokat ilyen élesnek,
sötétnek az arc körül a hajat,
pirosnak a rúzst, szédítőnek a
közszemlére tett félcsupasz mellet.
Porból van, lélegzetcsík,
Folyik a bőr alá, halványlila erek,
Emberszínű, húsállagú,
Tükröződő szivárványhártya.
Nézem a kék eget,
Minden felhő rózsaszín
A csend cseppjei hullanak
A sápadt estre
Kerge légy kereng merengve
Pókné eszegeti pók urát mélán
Éji szellő ringatja fakó álmaink
A borból áradnak hordalék-képek:
bokára csomózott csengettyűszó –
nők sétáltak a vizen,
a csónak homlokán könyörgések –
belerepít a villám a kékbe.
Mi hát a feladat? Elengedni a
vágyakat, megannyi sosem
látott tájat, érintéseket, és
találkozásokat. Az örökké
beteljesületlen kívánságot
A fák még fekete árnyak,
ágak is aludni vágynak.
távol dereng a szürke ég,
szempillája már szűkre ég.
Távolban hegy szíve dobban,
olyan, mint sóhaj egy dobban
Emlékem Aquileiából
én pátriárka voltam
egy igen régi korban
alabástromtrónon ültem
üres templomhajóban
Döglött patkány hátáról aratott petrezselyem
Vak tyúk szeméből köszörült éleslátás
Halott lovak patájában rozsdásodó szögek
Tengerszem iszapjában
Élvetegen agonizáló angolnák
Rajongok még, ha akad miért,
hiszek, amiben anyámnak
is hinni kellett volna, hogy
oly olcsón, és oly gyorsan
mégse verjen dobra,
eltaszítom hűtlenségét
A korcsmáros beleájul a pultba
és jelentkezik,
hogy a számlát ő maga rendezi
a végső elszámoltatáskor.
Elnyíltak a rózsák
sárgán pereg a múlt.
Görgeti, zizegteti a szél.
A bokrok zöldje szürkébb,
reggel van, de álmosak a fák.
Rozsdás levelet ringat a fa
ágán a szél, rég vártalak, ősz!
Lám, megérkeztél. Már rozsda
pettyezi, sárgára festi ablakom
előtt a fák levelét.
Kamarás Klára: Vigasztalás
Ne szólj! Ne sírj!
Az álmok,
a gondolatok úgyis megmaradnak.