Mert eközt is látom, szaporodnak
tovább a csupasz szavak, levegőtlen
szorul belénk, és ellenük a harag,
mert édes vízeinkre ős vérszívók
járnak, rájuk meg a régi békák,
Egykor sokan voltunk,
nyüzsögtünk vagy százan,
s azt hittük naivul,
maradunk e tálban.
Egykor sokan voltunk,
buliztunk, örültünk,
Évszakokat, fákat rabolt magának,
s lovagoltatja térdén a beszéd,
felnyihog, zabolátlan kanca,
üveghold érti csak, mi történt.
Pénteken még öt vidám hóember állt
sorfalat a szánkódombon, délcegen
őrködtek a világ rendje felett. De
mára jött az enyhülés, elolvadt minden,
az öt hóemberből nem maradt semmi sem.
a férfi
veled hajdan a Duna mosott össze
egy diák-ábrándos nyári délután
talán kissé gyáván óvatos-bután
csupán kézfogásig jutottunk őszre
Valami különös, bolond
Borzongó, ami a zeng
Köröttünk, sejtjeinkben
Sejtjük, mily mély seb
Libabőrös érzés, vérzés
Repülni lengő fellegekben
Mi tudjuk csak, karcsú nádak,
szélnek ellen, gyenge háttal,
s lábbal megállni milyen nehéz,
hiába fönt a csillagos ég estéli
imazsámoly bordűrös világa,
Ha már kinézted a hegyet,
drágakövekkel bánya,
s eszközhatározója, tárgya:
vésője-kalapácsa
lettél a megismerésnek
Egész éjjel havas eső verte
az ablaktáblákat, monoton
zaja altatott el éjjel, de
reggelre hóra váltott, és
most bentről figyelem, mint
pillézik szerte.
Ha
már egyszer erre a világra jöttünk
sírjunk bátran mint egyszeri újszülött
véresen mocskosan mégis gyönyörűn
tehetjük még ártatlanul felüvölt
Mintha még időd lenne,
mintha még szél seperné
előtted az utat, hogy menj be!
Járd ki lábam, járd ki, járd!
senki nem parancsol már!
Elolvadt a kóbor hó
Lelépett zsákjában
Reménytelen álmaiddal
A besurranó télapó
Megszületett Jézuska
Hogy higgy magadban
Készülök, készülök, készülök.
Nem lesz belőled semmi –
szokta volt mondani apám,
s tudott szolgálni, szeretni, tenni.