A Brazil állatvilág talán még a növényvilágnál is változatosabb és érdekesebb. Rengeteg mérges- és óriáskígyó, a krokodilfajhoz tartozó kajmánok, a vérengző piranha hal, rengeteg fajta, hangya és bogár veszélyezteti az őserdőbe utazókat. A madarak közül a kolibrik és a papagájok hatalmas választéka gyönyörködteti az őserdei látogatót. Az őserdő érdekes madara a hatalmas csőrrel rendelkező tukán. A tukán groteszkül túlméretezett csőrének súlyát a madár csak azért bírja el, mert a csőr szivacsos, roppant könnyű szövetből áll.
Az erdők vérszomjas ragadozója a puma. A vadászoknak pedig kedvelt állata a tapír. Rengeteg fajtája él itt a majomnak, de emberszabású nincs Brazíliában.
Tukán, a nagycsőrű madár
Ha az ember nyitott szemmel járja a világot, lépten-nyomon találkozik magyar vonatkozású dolgokkal vagy híres magyarokkal, akik éltek a szóbanforgó területen, vagy talán hozzájárultak annak a vidéknek a kultúrájához, esetleg iparosításához. Nincs ez másképpen Rio de Janeiróval, Brazíliával vagy Dél-Amerikával kapcsolatban sem. Szabó László újságíró, könyvkiadó, aki 1905-ben született Gyöngyöspusztán 1924 óta él Dél-Amerika különböző országaiban. Az alábbi adatokat az 1978-ban Buenos Aires-ben megjelent „Magyar múlt Dél-Amerikában” című (Editorial Transsylvania Könyvkiadó Vállalat által kiadott) könyvéből szó szerint idézem:
„Ez ideig mindannyian úgy tudtuk, hogy a legelső magyar, aki Amerika földjére lépett, Budai Parmenius István volt (született Buda, 1555 körül, meghalt Nova Skotia 1583. augusztus 29.), a nagytudósú professzor, Richard Hakluyt barátja és pártfogoltja. Mint a sir Humphrey Gilbert által vezetett expedíció lelkésze, Parmenius István 1583. augusztus 5-én szállt partra Newfoundlandben, majd rövid idő múlva, Nova Skotia közelében hajótörést szenvedett és életét vesztette. (Martin Fernández de Navarette. Viajes de Americo Vespucio. Madrid. Calpe. 1923.21)
Anélkül, hogy ezzel a tragikus véget ért fiatal költő és prédikátor elévülhetetlen érdemeit csökkenteni óhajtanánk, bebizonyíthatóan megállapíthatjuk, hogy partralépése előtt több mint félszáz esztendővel jártak már magyarok az Újvilágban. E tény ismertetése, aminek jelentőségét szükségtelennek tartjuk külön kihangsúlyozni, itt lát először napvilágot nyomtatásban, magyar nyelven. (Írja Szabó László a fenti könyvében.)
A legelső magyar, akinek talpa Amerika földjét érintette, minden valószínűség szerint Varga János, a Magellan-expedíció – Stefán Zweig szerint „az emberiség legmerészebb kalandja” – egyik legjelentősebb tagja volt. A Földet először körülhajózó flotta öt egységből állt: a Trinidad, San Antonio, Concepcion, Victoria és Santiago vitorlásokból. Varga János tűzmester a Concepcion tüzérségi parancsnoka volt. Prof. Dr. Wilhelm Schulz közlése a „Boletin del Museo Social Argentino” hasábjain (Ano XLIII, N° 328, pág. 123. Buenos Aires, Julio-Setiembre 1966). Tanulmányaiban a neves német történész – igen óvatos eljárással – nem tesz említést Varga nemzetiségéről, csupán nevét írja németesen Hans Vargue-nek. Hozzáteszi még, hogy a „Viktória” tüzérségi parancsnoka egy Jörg nevű tűzmester volt. Amint tudjuk az expedíció 1519. augusztus 13-án indult el Sevillából, s még ugyanazon év december 13-án kötött ki a mai Rio de Janeiro partvidékén. Ott 13 napig időzött, hogy onnan a La Plata folyó felé vegye útját. 1520. januárjában Magellan vitorlásán felhajóznak az Uruguay folyón, 21-én a dél-patagóniai San Julián öbölben vetnek horgonyt. Magellan azon bejelentésére, hogy a kemény telet ott fogják eltölteni, három hajó legénysége fellázad, de az elégedetlenek között Varga neve nem szerepel… Varga János kilétéről, az expedícióban való szerepléséről ez idáig csak igen keveset tudunk… Az első Amerikát járt magyar, „az emberiség legmerészebb kalandja” résztvevőjének sorsa egyelőre még ismeretlen előttünk.” (Lásd a fenti könyv 21-22-ik oldalán.)
Szabó László könyvében sok, nemcsak brazíliai, hanem Dél-Amerikai magyarról ír, de azoknak történetét sok volna ide leírni. Közöttük voltak jezsuita hittérítők, kalandorok, iparosok, művészek, aranyásók és bankrablók is. Talán a két Vámosy fivérről kellene még szót szólni, akik 1828. október 8-án érkeztek a „Mony” nevű hamburgi vitorlással Rióba. Mint később az újságok megírják, mindketten debreceni magyarok voltak, és a két fivérnek kalaposmestersége volt. Abbahagyták a kalapos szakmát, József, a fiatalabbik 1840-ben már jólmenő üzletember volt, és elhatározta, hogy brazil feleségével és három gyermekével, a német nevelőnővel, valamint néger szobalányával Hamburgba utazik, onnét pedig népes családjával és néger szobalányaival Debrecenbe is ellátogat a rokonokhoz. Bizonyára Debrecenben, a kálvinista Rómában mindez nagy feltűnést keltett. 1841-ben már Vámosi, családjával együtt ismételten Rióban tartózkodott, s akkor már Wámosynak írták a nevét. Wámosy közismert személyiség és az odavetődő magyarok támogatója és tanácsadója volt. Így kerül hozzá 1844 végén a hányatott életű fiatal és lelkes Magyar László, a majdani Afrika-kutató is.
Wámosy utolsó éveiről keveset tudunk. Halála után vállalata tönkrement, mert egyik gyermeke sem örökölte tehetségét. Leszármazottjai mind Rióban élnek, az ötödik nemzedékes Wámosyak már mind tősgyökeres brazilok, de igen büszkék családjuk magyar eredetére, függetlenül, hogy egy szót sem beszélnek magyarul. Azonban valószínűleg még büszkébbek arra, hogy oldalági rokonai Aleén Wamosy-nak a modern brazil líra egyik legjelentősebb képviselőjének, aki 1918-ban már ünnepelt költő volt, Rio Grande do Sul állam büszkesége. Ettől az évtől kezdve mintha csak tragikus végét érezné jó előre, költeményeinek témája a szerelem és halál volt. Öt év múlva, 28 esztendős korában érthetetlen módon – a fegyverektől mindig irtózott – belekeveredett egy forradalmi mozgalomba. 1923. szeptember 3-án súlyos sebet kapott az egyik ütközetben. Tíz nappal később meghalt Sant Anna do Livramento város kórházában úgy, ahogy a költeményeiben megjósolta. A rövid, tüneményes életpálya, és az úgyszintén tragikus vége önkéntelenül is a 19. század legnagyobb magyar lírikusát, a szabadság költőjét juttatja eszünkbe. Ismerte-e Aleén Wamosy Petőfit? Munkáiban sehol sem emlékszik meg róla.
*
Szentiványi Árpád EFIAP, PSA** fotóművész felvétele
Hozzászólások