A szakmám az életem
Porvay József
– Ez az ajtó most csak azért van becsukva, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Egyébként gyakorlatilag és átvitt értelemben is mindenki előtt nyitva áll – mondja Porvay József, a József Nádor Szakképző Iskola vezetője. – Igyekszünk családias légkört teremteni, hiszen nem egy esetben az itt tanuló diákoknál családpótló szerepet is betöltünk.
A szakképző iskola a MIOK országos képző hálózatának tagiskolája, Pécsett, a Melinda utcában, egy volt bölcsőde helyén. 14-től 23 évesig terjed a tanítványok életkora. Képeznek itt különféle kézműves szakmákra, kereskedelemre, vendéglátásra szakmunkásokat, érettségizett fiatalok részére idegenforgalmi technikusi, illetve virágkötő-berendező képesítést is adnak. A 9-10. osztályosok közismereti képzést kapnak, utána következnek a szakmai ismeretek. Az érettségizetteknek magas óraszámban tanítanak angol és német nyelvet, informatikát.
– Egész eddigi életem a tanításról szól – mondja Porvay József, mikor pályájáról faggatom. – Mohácson töltöttem ifjúkoromat, versenyszerűen eveztem. Számomra természetes volt, hogy a Tanárképző Főiskola biológia-testnevelés szakára jelentkeztem. 1981-ben szereztem diplomát, s mivel hiányzott a mozgás, tekintve, hogy Pécsett nem nyílt módom az evezésre, a néptánc lett a hobbim. A Baranya táncegyüttesben táncoltam, a Nevelési Központban 1980-tól vezettem tánccsoportot. Több, mint húsz évig tanítottam táncot.
– Mint tanárnak, hogyan alakult a pályája?
– Nem véletlen, hogy az ANK 1. számú Általános iskolájában kezdtem tanítani. Nagyon szép nyolc évet töltöttem itt. Szakmailag és emberileg is nyitott, segítőkész közösségben dolgozhattam. Ezután három évig az Egészségnevelési Intézetben pedagógiai módszertani kiadványokat szerkesztettem, ezt a foglalkozást ma úgy hívják, hogy programmenedzser. Időközben, talán az ellustulás ellen több iskolát is elvégeztem: a JPTE bölcsész karán, a pedagógia szakon diplomáztam, 1998-ban letettem a közoktatásvezetői szakvizsgát. Ez már akkor történt, hogy visszatértem Mohácsra, és 1991-től a Széchenyi István Általános iskola igazgatója lettem. Ehhez fűződik életem egyik nagy élménye, hogy igazgatóként ünnepelhettem az iskola fennállásának centenáriumát, hiszen száz évvel ezelőtt édesanyám nagybátyja volt itt az igazgató.
Miközben Porvay József élete főbb állomásait sorolja, mosolygós őszülő asszony lép a szobába, leül a számítógépéhez, aztán megszólal:
– Hála Istennek, hogy jött Jóska. Nekem, nyugdíjas pedagógusként már kicsit sok volt egyedül vezetni ezt az iskolát.
Hamar kiderül, hogy Gizike, azaz Märcz Róbertné József pótolhatatlan munkatársa.
– Furcsa, de félmondatokból is megértjük egymást. Családias, harmonikus a kapcsolatunk, itt a szobában és az egész, igazán nagyszerű tantestülettel is. Másképp nem is lehet jól végezni a pedagógusi munkát – mondja József.
Märcz Róbertné
– Márpedig ez a munka, különösen itt, egész embert kíván. Nem túlzás azt állítani, hogy ötven százalékban rajtunk múlik, hogy szakmát szerezzen valaki. Nem elég a tantárgyra koncentrálni, gyakran a családot is pótolni kell – veszi át a szót Gizike. – Sokszor olvasni is meg kell tanítani az általános iskolát végzett fiatalokat. Figyelemmel kísérni, segíteni a magánéletüket, megismertetni velük a viselkedési és értéknormákat. Ez a pálya tele van csalódásokkal és örömökkel. A múltkor például egykori tanítványom odajött hozzám a buszon és nem győzte köszönni mindazt, amit érte tettem. Andris diszlexiás volt, ma pedig megbecsült szakember. Az is siker, hogy például virágkötőink a Szakma kiváló tanulója országos versenyen az első tízben végeztek. Egyikük elnyerte a József nádor díjat.
Märcz Róbertné hosszan sorolhatná e pálya rögös útjának örömeit, csalódásait, hiszen 1963 óta ma is aktív pedagógus. De ő csak a szép emlékeket sorolja.
József még hozzáteszi: – Ha egy gyereket megmentünk, az a statisztikában csak töredék. A szülő számára azonban száz százalék.
Hozzászólások