Hárommariéknál mindig nagy a forgalom. A legszebb, legjobb savanyúság náluk kapható a piacon. Mindenki csak így emlegeti őket: Hárommariék. Pedig négyen vannak, és a papa: Misi.
Nagymari alig volt tizenhat, mikor Misi elvette, szorgalmasan gazdálkodnak azóta is a vecsési kertben, a legfrissebb apró uborkát ők hozzák évek óta minden hajnalban Pestre. Aztán jöttek a gyerekek sorban, mind lány: Márti, Magdi és utánuk 12 évre Kismari… azóta ők a Hárommariék.
Nagymari gyors és kedves, hol egyik, hol másik asszonylányával felváltva áll, hajlong, emelget, csomagol és mér a pultban.
– Micsoda sor áll maguknál mindig!
– Tetszik tudni, nálunk mindennap ünnep előtt vagyunk. Hol van már megint Kismari?
A legkisebb „Mari” ugyanis alig tízéves, és hétvégeken mindig itt lábatlankodik. Mindent úgy akar csinálni, mint Nagymari-anyu és a nővérei, de olyan nyüzsgéssel szorgoskodik, hogy alig férnek el tőle a pultban. Mártinak jutott eszébe, hogy néha küldjék el ezért-azért, ne legyen láb alatt. De mikor egy alkalommal két óra múlva sem került elő, mindannyian megijedtek. Azóta a saját piros mobilja lóg a nyakában, csak akkor mehet el szokásos felderítő útjaira, ahonnan hozza a híreket:
– A hentes Józsinak monoklija van, este behúztak neki! Nem tudom, kicsoda… és a tojásos Margit néni leejtett egy kartont, de csak tíz tört el… a mézes Julikáéknál meg lehet kapni áfonyát lépesmézzel…
– De hát hol van megint Kismari?
Most is nagy a tömeg a piacon. Két év körüli fiúcska keresi elveszett anyukáját. Sikítozik, sír, vörösre ordítja magát. Próbálják az összeverődött felnőttek megoldani a helyzetet, kérdezik a nevét. Janika, Janika… hol lakik… nem tudja. Van, aki szidja, miért szaladt el a bevásárló kocsi mellől, van, aki rosszalló megjegyzést tesz a felelőtlen édesanyára.
Ekkor furakodik át a felnőttek gyűrűjén egy csillogó szemű, tízéves forma kislány, nyakában piros mobil, karján csíkos szatyorban két kifli. Magához szorítja a zokogó kisfiút, himbálózva dajkálgatja, halkan duruzsolva beszél hozzá. Vállon öleli a hüppögő apróságot:
– Tessék, Janika! Kiflicsücske! Sétálgassunk fel-le, fel-le, gyere!
És sétálgatnak fel-le, fel-le, mintha ezer éve ismernék egymást. A lányka szorosan öleli a kicsi fiút, járkálnak és kiflit majszolnak, ki tudja, mióta? A felnőttek elsietnek. Megy ki-ki a dolgára, hiszen nem sír már a gyerek… És Kismari meg Janika sétálgatnak, fel-le… Egyszerre fiatal, éles női hang tör át a fejek felett: Janikaa… Janikaa… Futva indulnak a hang irányába, mikor megcsörren a piros mobil:
– Merre jársz, Kismari? Anyu keres, indulás!
– Jó, jó! Megyek már, csak adok még egy puszit Janikának!
Igaza van Nagymarinak: náluk mindennap ünnep van.
Hozzászólások