A Jocó Panzió köves parkolójában állt meg a kocsival. Az anyósülésről kivette a szatyorból az edzőcipőt és a pulóvert. Átöltözött, utcai ruháit betette a csomagtartóba. Bezárta az autót.
Körülnézett, idén koratavasszal először jött ki az ismert terepre.
De még milyen régen ismerte ezt a szépséges terepet! Innen, ahol állt, szinte rálátott a fák koronáira, most is úgy tűnt neki, mintha kétfelől a hegyoldal ölébe venné a völgyet.
Az égerfák ágai még össze-összezörrentek a feltámadó szélben, kis ragacsos-taknyos rügyeik most készülődtek neki a tavasznak…
Lassú, kocogó futással indult a lankás erdei úton lefelé. Pár méter után boldog ugrándozással csatlakozott hozzá Jocóék fiatal vizslája.
– Hát te? Megszöktél?
Az aranyszemű fürge állat hevesen csóválta farkát, futtában ráugrált, minden áron, képen akarta nyalni.
– Ne bizalmaskodj! Pfű… hát így nem lehet futni, ha keresztbe ugrálsz előttem!
Lépésre váltott. Az állat megnyugodott, és leült elé az útra.
– Most mit akarsz? Levegőzni jöttem, mozognom kell! Nem álldogálhatok itt veled!
A kutya pacsira nyújtotta jobb mellső lábát, és kis nyaffanó hangot hallatott.
– Jól van, pacsizzunk! – „kezet rázott” a vidám jószággal és az lehiggadva, és fegyelmezetten a bal oldalára igazodott, és tempós sétaütemet felvéve, kedvesen kísérte.
Az avaron át-átsepert a szél, a fényes-szürke égerfa törzsek alig mozdultak. Friss, hűvös, tiszta, vízszagú volt a levegő. Már elérte az egyenes terepet, a völgybe tóvá duzzasztott Éger-patak sétaparkká kiépített részét. Jobbra az esőház, padok, asztalok… még üres minden…
Dehogy üres! Mellette fontoskodva tipegnek az avarban a kis búbos pacsirták, és mintha csízek csipegetnék az égerfák magvait, és az ágakon a széncinkék is szorgalmasan kutatnak élelem után. Rá se hederítenek emberre, kutyára, hiszen senki sem bántja őket! Már a völgy közepén jár, a Delelő-kútnál.
Azám! A Delelő-kúti forrás!… még Anyu mesélte, hogy felette a falusi legelő volt, ide jártak délben itatni, akkoriban még annyi vize volt… Most alig-alig csordogál a csővezetéken, de iható, finom forrásvíz! Kölyökkorukban kis összecsukható turistapohárkából ittak is belőle…
Autó? Cipőváltás? Kocogás?
Ugyan! A „közelben” laktak, Aranyhegy nyugati végén, mintegy 4 kilométernyire Éger-völgytől. Mikor egyszer elcsatangoltak erre ősszel, otthonról szó nélkül kereket oldva mind a négyen, még mélyebb, keskenyebb, szűkebb volt a völgy. A patak természetes medrében kis, lépcsőzetes csobogókkal, apró vízesésekkel igyekezett a falu alatti medrébe, lejjebb még malmot is hajtott… Ennek az erdei sétaútnak a helyén, lépésnyi széles kitaposott gyalogösvény kanyargott a tüskés feketeszeder bokrok között. Alaposan belakmároztak mind a négyen, és jókat vihogtak, mikor egymásra öltögették feketére festett nyelvüket. Akkor ittak először itt forrásvizet…
Anyu végignézett a koszos, feketére fogott praclikon, és összekarmolt lábszárakon.
– Szép! Az eszetekbe se jutott, hogy haza is hozzatok egy kis kóstolót? Ha még egyszer szó nélkül eltűntök, nem mehettek ki többet az Éger-völgybe! Érthető?
Érthető volt. Csak szabályosabbá vált. Ahogy lehetett, kéretődztek, hogy mennének… Rend szerint ebéd után…
– Gondoljatok rám is! – nézett fel anyu a stoppolásból.
Ősszel kis műanyag vödröt és turistapoharat vittek magukkal, hazafelé jövet teleszedték feketeszederrel, és mindig a Delelő-kútnál ittak. Onnan célszerű volt hazaindulni, hogy időben érjenek, apu érkezése előtt… otthon mindig volt tennivaló, ha ő hazajött…
Tavasszal, virágcsokrokkal értek haza. Annak Anyu mindig nagyon megörült. A hóvirágok után tőzike csokrocskák érkeztek, egyik testvére a titokban vitt „nemnyelű” késsel, földdel együtt kiásott két-három szép kankalintövet, azzal állítottak haza. Anyu ugyan szigorúan nézett rájuk szemüvege fölött, de letette a varrnivalót és kimentek az udvarra. Ott a kerítés árnyékos tövében elültették a sárgán ragyogó, virágos töveket. Egy év múlva az egész kerítés mentén virágoztak a kis bokrok, tehát más virágok után kellett kutatni.
Találtak is kosbort, lila és fehér nagy csokrokat szedtek, de legjobban akkor örültek, mikor Anyu néven nevezte az egyik erdő alji virágot, két színű, rózsaszín és lila kis szirmú növényke volt, szőrös szárral és levéllel: „Ő” volt a Pettyegetett tüdőfű…
Arra riadt fel gondolataiból, hogy egyedül ballag felfelé. A vizsla úgy érezte, túl messzire merészkedett hazulról, és valahol visszacsörtetett a fák közt. Észre sem vette.
Igaz, ami igaz… gyerekkora óta látja, most már ablakából is minden nap a Jakab-hegyet, gyönyörű naplementéket, tomboló viharokat, szakadó esőket hozó méltóságával. Mégis: ide, Éger-völgybe évekig nem járt.
Munka volt, építkezés volt, család van, a gyerekek nőttek, pénzt kellett keresni, nem maradt rá idő…
Aztán három éve, mikor megszűnt a vállalat, ahol hosszú évekig dolgozott, elkezdett rendetlenkedni a szíve. Nehezen, sokára kapott újra munkát.
Az öreg körzeti orvos, Ihos doktor összevont szemöldökkel nézte a kardiológiáról hozott leleteit, és sokféle gyógyszert írt fel. Aztán, bár tele volt a váró, leültette, és komótosan kioktatta:
– Na, édes fiam! Eddig tartott a könnyelmű élet! Vagy lassítasz, vagy itt a vége!
– De hát a gyerekek még tanulnak!
– Mondom: lassíts! Úgy tudom, közel laktok az Éger-völgyhöz… Szakíts rá időt magadnak egy héten legalább háromszor, és menj ki a friss levegőre! Kocogj, ha fáraszt, sétálj legalább kétórányit! Ne gondolj másra, csak arra, hogy meg akarod érni az unokáidat! Elég világosan beszéltem?
Hm… hát, ami azt illeti, elég világosan… ballagott tovább, már a Gégen-kúthoz ért. Valaha itt volt a Szunyolai légakna… a szárazon rakott kövekből épített, homokkőbe elhelyezett vörös márványtáblás, feliratos forrás… A monda szerint egy Csonka Mátyás nevű remete élt erre valaha, aki azért maradhatott itt életben, mert innen merített vizet. Most csővezetékes, gyér kifolyású kút, szépen felújítva…
Innen ideje visszafordulni. Csak most vette észre, hogy már az illatos hunyor virágai is nyílnak, a közelében az élénk sárga szirmú „Téltemető” is kinyomakodott az avar alól. Védett növények, így csak megérkezésük hírét viszi haza a feleségének.
Feltámadt a szél, suhogtak az alig-rügyes égerfaágak a feje felett. Felnézett. Gyorsjárású felhők gyülekeztek… Megszaporázta lépteit, nehogy megázzon…
Tavaszodik… hálisten, újra tavaszodik…
Hozzászólások