Jásdi pihenőkertünkben üldögélve pécsi útkereszteződések járnak a fejemben. A Mátyás Flórián utca kereszteződései az 1940-es évek vége felé. Gyerekkorom színtere, emlékhelyeim.
A Papnevelde utcában dolgoztak egykor szüleink. Apám a börtönépületben volt törvényszéki tisztviselő (majd Mária néném is, így lettem börtönjárt gyerek!), anyám a későbbi járási tanács alkalmazottjaként a börtön szomszédságában. Az akkori időknek megfelelő kemény felettese félreérthetetlen fenyegetéssel hangsúlyozta: „Ne felejtsék elvtársnők, fél lábbal a szomszédban vannak!” Lehet, hogy akkor már nem is Papnevelde volt az utca neve, mi inkább a régi neveket használtuk. A „Papok pincéje” háborús menedékhelyünk volt, ha megszólaltak a szirénák. Az ember nem felejt. A szemben lévő Aranyoskút tér nemcsak szépsége miatt felejthetetlen, naponta mentünk át rajta, a Belvárosi iskolába jártunk. A Szepessy utcából hazafelé szinte hívogatott a Káptalan utca 2. veretes kapuja. A kapualjban bújt meg egy kis könyvtár, ahonnan ponyvákat is lehetett kölcsönözni. Persze, hogy könyvtárlátogatók lettünk egy életre, a ponyvairodalom útja az értékek felé vezetett bennünket.
A Kálvária utca meredek járdáját madárberkenyefák kísérték. Az érő kis gyümölcsök gyakran megállásra késztették az iskolából már ráérősen hazafelé bandukoló gyerekeket. Ha megszomjaztunk, a mindig csordogáló Petrezselyem-kútnál (mi csak így emlegettük) enyhítettük szomjunkat. Az 1950-es nagy nyári vízhiány idején a környék lakóival hosszú sorban várakoztunk, hogy kannákban, vödrökben vihessünk legalább ivóvizet otthonainkba. A forrás nem hagyott cserben bennünket. (Bár emlékezetem szerint, nyilván víztakarékossági szándékkal, valaki nagyokos csapot szereltetett a kifolyócsőre. A forrás nem tűrte a zabolázást, elapadni látszott, holott nyilván új utat keresett magának. Később talán sikerült helyreállítani a korábbi állapotokat).
Ez a négyes útkereszteződés a környék kis centruma volt, élelmiszerbolt, trafik, pék, zöldséges, hentes, fodrász szolgálta a lakosságot. Innen vittem a jegyre gondosan kimért tej- és kenyérfejadagunkat, a marhahúst levesnek. Hihetetlen, de akkor ez volt az olcsó hús, aminek anyánk jóvoltából finom leve volt, a főtt húshoz krumplit és paradicsommártást kaptunk. Persze csak ünnepi alkalmakkor. A hétköznapokra inkább a rántottleves, a tésztafélék (grízes, krumplis, mákos, túrós) jutottak. Nagyon szerettük ezeket is, de a palacsinta és a szilvásgombóc vitte a pálmát. A pékre azért emlékszem jól, mert szakajtóban anyánkgyúrta tésztát vittem, és felséges kenyeret hoztam. Ehhez fogható csupán a még meleg bolti kenyér volt, amikor már jegy nélkül is lehetett kapni. Olykor bátyámmal a még meleg veknivel a hónunk alatt hazafelé igyekezve tördeltük az illatos, ropogós kenyércsücsköt, még a belsejéből is ki-kitéptünk egy-egy falatot. Ellenállhatatlan csábítás volt ez a háborús évek kiéheztetett gyerekeinek. Mint a sóvárgott szalámi. Egyszer, egyetlen egyszer, amikor húsért voltam, kértem a hentestől két szelet szalámit is. Hatvan év múltán is furdal a lelkiismeret, hazáig megettem mind a két szeletet. Magam. Pedig hárman voltunk testvérek. A trafikot sem felejtem. Ott vettük a Hölgy cigarettát, amikor titokban már nemcsak az újságpapírba sodort száraz diófalevelet szívtuk.
A fodrászt Villányinak hívták. Barátságos borbélyunk volt ő, de nem tudtam megszeretni. Utáltam, hogy a sok levágott haj szúrta a nyakamat, hátamat. Nem sokat bajlódott velünk, csikófrizurát hordtunk. Kopasz fejünket homlokunkba fésült rövid hajmaradék ékesítette.
„Kopasz kobakunkon kerge szél rohangált, / retkes térdeinket verdeste klottgatyánk.” – emlékeztem nemrég a negyvenes évekre.
Hazáig még két útkereszteződést érintettünk, a Kaposvári utcát és átellenben a Péter utcát. Utóbbit a magunkénak éreztük, kertünk emelkedő vége a Péter utcára nyílt. A Mátyás Flórián utcára érkező útszakasz nagyon meredek volt, őrült szánkózásra alkalmas. Egyik télen másodpercen múlt, hogy nem csúsztunk a Mecsekre kapaszkodó busz alá. Visszagondolva ma is azt tartom, hogy az utcán nevelődő gyerekek némi szerencsével akár életben is maradhatnak. Sokszor volt szerencsénk. Nekem például a Tettyén is. A Pálos templom előtti kereszteződésnél 4-5 fős csapatunkkal esetenként arra kanyarodtunk, bár mindig volt bennünk egy kis félsz a hírhedt tettyei bandától (sosem ütköztünk beléjük). Amikor a Tettye vendéglő mögötti sziklafal megmászása került a programunkba, eszünkbe sem jutott, hogy ebből baj lehet. Nem is lett. A tető felé közeledve megbillentem, és kezdtem hanyatt dőlni. Menthetetlenül összezúztam volna magam a több tízméteres zuhanás után. Reflexből egy a sziklák között vegetáló fűcsomóhoz kaptam, megtartott.
A Pálosok felett kiépített útkereszteződés a Mecsekkapu. Mi Csigalépcsőnek neveztük. Itt többnyire letértünk az erdő gyalogútja felé, a szerpentint alig használtuk, csak határozott célok alkalmával. A kanyarokat átvágva erdei ösvényeken közlekedtünk (mint az indiánok!). Előfordult, hogy a Csigalépcső sziklaváránál izgalmas csúzlicsatát vívtunk a hozzánk hasonló csibészekkel. Ez nem játék volt már, kavicsgolyók zúgtak, koppantak a sziklafalakon. (Szegény anyánk, ha tudta volna!) Egyébként a Mecsek minden útja, ösvénye nyitva állt előttünk, jól el is igazodtunk rajtuk. Egyszer Sikondáig gyalogoltunk, késő este értünk haza. De hazaértünk. Pedig az erdei útkereszteződéseknél ritkán láthattunk eligazító táblákat. A jeleket figyelve is néha órákba telt, míg ismét jó útra értünk Az erdőismeret, az ösztön és a szerencse irányította lépteinket.
Két emberöltő elteltével most a Bakonyban élvezem az öregség nyugalmát. Friss kenyércsücsköt rágcsálok, pár perce hoztam a boltból. Már nem meleg, de ropogós.
Gyerekkoromra emlékeztet.
Jásd, 2011. május 11.
Szóljon hozzá!