Bíbor alkony égő lángja
ködök puha fátyolába hullt,
elbúcsúzott vérzőn újra,
s lett belőle ellobbanó múlt.
Itthagyta a jégbedermedt tájat,
ráborítva éj kékjének ezer csillagát,
de megcsókolja hajnalonta újra,
gyémántfényű, hófehér havát.
Legyen Ön az első hozzászóló!
This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.
Szóljon hozzá!