Kilenc év után

Ma együtt lehettem végre fiam kilenc éve elárvult családjával. A két fiú felnőtt lett azóta, harmadikként a fiam volna a legkisebb közöttük a maga száznyolcvanhárom centijével, meg sem ismerné őket. Ahogy lassan már én sem: másfél éve semmi hír felőlük. És most együtt lehettünk végre. Igaz, Irén álmában csak, de az is valami.

– Róluk álmodtam – ébredt hajnalban Irén. – Hogy kerülhettek a fejembe? Érthetetlen. Náluk voltunk, a pécsi lakásukon, valami termékbemutató lehetett, Gabi vette elő sorban a kis elektromos készülékeket, habverő volt a kezében, de olyan kicsi, mintha gyerekjáték lett volna, négy-öt hasonló szerkezet feküdt az asztalon a kezeügyében. Nem tudta bekapcsolni a habverőt, nem volt áram a konnektorban. A hosszabbító kellene, gondoltam, és már küldtem volna érte Mátét, a kisebbiket, de őt Tamás küldte éppen valamiért, Tamáshoz fordultam, kint van az ajtó előtt, mondtam, a futórózsára van akasztva, a kerti kút mellett. De nem figyelt rám éppen, magam indultam hát, és eszembe sem jutott, hogy az a futórózsa a mi szentlőrinci lakásunk ajtaja előtt áll a hosszabbítóval, csak mentem érte, hosszú úton futottam, hogy mielőbb visszaérjek.

– Visszaértél?

– Hát ez az: fölébredtem közben. Most aztán várhatnak rám… – mondta, de ez már tréfásan hangzott, mert közben fölébredt egészen, és tisztában volt azzal, hogy nem álmában ébredt föl, hanem valóságosan, abba a világba ébredt bele, amelyikben az álmok nem szoktak folytatódni. Amelyikben az én lappangó álmaim elkezdődni sem igen tudnak.

*

A fiamtól szép búcsúajándékot kaptam. Erre így emlékszem vissza:

Csörög a telefon, a vonalban nénikém.

– Öcsi volt nálam, hozzátok indul, már a vonaton lehet.

– Tudok róla, várjuk – mondom, és azon gondolkodom közben, ez miért olyan fontos hír, hogy ezért felhívjon. Mondja, kérdezés nélkül.

– Valami van nála. Ajándék. Neked viszi.

Ez elképzelhető, hatvanöt éves lettem, ez afféle kerek évforduló, persze, hogy jön, és hoz valamit, üveg bort, effélét, máskor is így tette.

– Csak azért szólok, hogy örülj neki. Lássa, hogy örülsz. Nagyon fontos ez számára, boldogan mutatta, látszott az arcán, hogy különlegesen nagy örömet szeretne szerezni.

– És mivel? Azt mondod, megmutatta?

– Meg. Nem árulom el, csak kérlek, bármit gondolsz is majd, nagyon örülj…

Nagyon örültem. Ha nem figyelmeztet előre, akkor is ugyanezt az örömöt éreztem volna, csak lehet, hogy a visszajelzésem lett volna elnagyoltabb, általában belül árad szét bennem az öröm, és így vagyok ezzel a nagy szomorúságokkal is. Láttam a szemem sarkából, hogy a szeme sarkából lesi a hatást, és azt is láttam, örül, hogy örülök.

Az ajándék egy olajkép volt, a pécsi „Havihegyi templom”, vastag, aranyozott keretben. Sokba kerülhetett, ha barátja volt is a festő, tudom az árakat, mélyen zsebbe kellett nyúlnia, hogy előszámlálja a rávalót. Hogy miért éppen ezt a képet választotta? Válasz volt ez késői novelláskötetemre (hatvannégy évesen adtam közre), és ezekből az írásokból megismert gyerekkori környezetemnek, a Mecsekoldalnak jellegzetes épületével ajándékozott meg. Talán hogy valóságos képpel egészítse ki gyerekkorom szavakból magam köré épített kulisszáit. Hogy összetartozásunkat mintegy visszamenőleges hatályúvá tegye, szerepet vállalhasson az őelőtte lévő időkben. Meg – tudtam én ezt, és azt is: tudja jól, hogy én tudom – az őutána következőkben is. Hogy idekösse valami a kimért idő után is, közöttünk maradhasson, részese lehessen életünknek, belekóstolva kicsit az örökkévalóságba. Jól tette ezt, hálás vagyok érte: ezután alig több mint három hetet élt, július 9-én éjszaka váratlanul meghalt, 23-án temettük.

Az őt gyászoló regényembe (Árnyak közt fény) áttelepítettem ezt a meghitt, paraszt barokk stílusú kis templomot, illik éppen egy elképzelt aprócska sziget sziklaormára, ahogy messzire látszik fehér falaival, a hozzá csatlakozó zömök kőtoronnyal, tetején a piros sapka formájú, hetyke kis kupolával. Kedves gesztusát viszonzó gesztus ez részemről, hadd érezze ettől otthonosan magát az idegenbe vetődő nagybeteg fiatalember, és ismerősként fedezhesse fel a meredek, fehér kőlépcsők mellett megkapaszkodó két göcsörtös törzsű, öreg mandulafát, és hátrább azt a halni készülő harmadikat, amelyhez hozzáforrva áll a gyökeréből fölsarjadt utódfa. És ismerősként csodálkozhasson rá a templom mellett kitüremkedő mészkőperemre, amely leginkább – akárcsak pécsi mása – egy óriási hal hátuszonyára emlékeztet, és amelyen eozin színben ragyogó gyíkok sütkéreznek a napon. És azon már ne is csodálkozzon, hogy a belső kép is pontos másolata a pécsi eredetinek a négy zömök oszloppal, a köztük lévő teret kitöltő padokkal, a vörösréz stációképekkel a falon, a barokk főoltárral, baloldalán a Szent Sebestyén faszoborral és az angyalfejekkel díszített bronz gyertyatartókkal kétoldalt. Még a hitelesítő pecsét is ott van az oltárképen, jeléül annak, hogy ezt a másolatot a nagyobb hitelesség kedvéért az eredetivel előírásosan egymáshoz érintették Rómában.

Elgondolom, ahogy ott áll a fiam, már messziről ismerős számára a táj, fölismeri a templomot, és boldog, hogy elmerülve hűvösében eltelhet otthoni érzésekkel, a szemét lehunyja, de a sarkából titkon rám hunyorít, hogy láthassa, látom-e az ő nagy örömét, amit a figyelmességemmel szereztem neki.

Látom.

Nagybetegen tengerparti utazásról ábrándozott. Augusztusban utazott volna Korcsula szigetére, együtt volt már a rávaló, tervezgette az utazást, nagyon hitt abban, hogy eljut hamarosan gyerekkori élményei helyszínére, Talán ez adta az indítékot ahhoz, hogy szinte azonnal írni kezdtem a könyvet. Kárpótlásként a végképp elmaradt utazásért. Hogy ott lehessen valahogy mégiscsak valamiképpen. Hogy talán így számomra is kibírhatóbb lesz a visszavonhatatlan, letaglózó véglegesség. Mondatokat csináltam fiam halálából, mintha ez valamiféle folytatólagosságot jelenthetne, hogy kitűnjék halálának lehetetlensége, megkönnyebbülést remélve, azzal az elkerülhetetlen szégyenérzettel, hogy ezt hangos sírás helyett teszem, pedig annak volna most az ideje, megfutamodom a gyász elől, azt akarom megúszni vele, fogalmazok, és ezzel a valóságos folyamatok mellé lépve, a résztvevő helyett a rátekintő pozícióját foglalom el. Azt éreztem, amit Esterházynál nyolc évvel később olvashattam – elegendő tehetséggel akár el is írhattam volna előle, a felismerésig eljutottam, erre futotta –, hogy az irodalomnak, még a legvadabbnak is van valami szelídítő hatása, világszelídítő irányultsága, az például –leegyszerűsítve és a gyakorlat felől nézve –, hogy nemcsak a fájdalom kimondása, hanem olvashatósága is csökkenti a fájdalmat, vagy ha nem csökkenti is, de elviselhetőbbé teszi (vagyis csökkenti). Belátható, hogy közel sem ugyanaz, ha az áradatban fuldokolva-sodródva érzékeljük a megsemmisítő erő kíméletlenségét, vagy ha megsemmisülten ugyan, de mégiscsak kívülről rátekintve szemléljük erejét, kívülről, ahol lehet még, ha zihálva is, levegőt venni.

*

Eszembe jut a fiam, bár ez nem pontosan így igaz, kilenc éve éppen, hogy nem kell eszembe jutnia, ott van egyhuzamban, ott van most is, a fiam körül járnak a gondolataim, évfordulója van, kilenc éve temettük, belefeketedett a pécsi köztemető, annyian voltak a temetésén, fekete folyóként kanyargott az út, és sodort magával engem is, sodródtam tehetetlenül, gondolattalanul, vergődve.

Előtte két héttel találkoztunk utoljára, aznap többször kerestem telefonon, de csak este találtam meg, egész nap talpalt az olvadó aszfalton, biztosítási ügyeket intézett, mondta, elfáradt nagyon, hamar lefeküdt, a hívásom már ágyban találta. A szokottnál hosszabban elbeszélgettünk, aztán hogy pihenni hagyjam, elköszöntem, azzal, hogy reggel úgyis találkozunk, ahogy megbeszéltük korábban. Orvoshoz vittem volna, soros vizsgálatra, de erre nem került sor, nem érte meg a reggelt. Hiába vitte rohammentő, belső vérzését nem tudták kezelni, elvérzett.

Előtte néhány nappal a segítségemet kérte: pécsváradi bérelt kertjében (kertet is bérelt, amellett, hogy szociális munkásként teljes munkaidőben dolgozott, és biztosítási ügynöki munkát vállalt, versenyt futott az idővel) beérett a cukorborsója, két nagy zsákkal lett, busszal nehéz volna hazacipelni, tudnék-e segíteni. Tudtam. Az arcán láttam, nagyon fontos számára ez a borsó, meglepetésnek szánta, öröm fénylett a szemében.

Utolsó, telefonos találkozásunkkor rákérdeztem:

– Sikerült a meglepetés?

– Túl jól. Én lepődtem meg – válaszolta –, hogy mennyire nem volt sikerem ezzel a meglepetéssel. „Épp ez hiányzott! Azt gondolod, arra van most időm, hogy ezzel vacakoljak?” Ez volt a válasz. És hozzá egy jeges tekintet. Melléfogtam megint.

Nem tudom, fiam halálát melyik rubrikában számolták el. Alighanem a rákos elhalálozások arányszámát rontotta a statisztikákban. Kétségtelen, hogy hererákja (bár gyógyulása látványos volt) kórelőzményként szerepet játszott a halálában. Közvetlen okként a folyamatos szedésre előírt vérhígító helytelen adagolása jöhet számításba. Meg az, hogy az éjszakai ügyelet nem volt felkészülve ilyen súlyos állapotú beteg fogadására. Talán ha korábban, nappal bekerül…

Mindegy, persze, utólag minden mindegy már. Mindegy – ettől a gondolattól kilenc éve nem tudok szabadulni –, hiszen van a szeretetlenségnek egy olyan mértéke, amelybe úgyis bele kell halni, mert egyre vigasztalanabbá lesz körös-körül a világ, és az egykor napfényes utak távolító, fekete labirintussá válnak, amelynek keresztútjain tehetetlenül, elveszetten vergődik a lélek.

*

Magaslatról nézek lefelé, ismeretlen völgyvágat nyílik ki előttem, szétterül szélesen a lenti síkság, patak szélesül folyóvá, a kristály vízben szép testű nők úsznak, mozgásuk kecses, gyönyörködtető, felém tartanak, fölfelé úsznak, ahonnan lezuhog a patak, mielőtt folyóvá szélesedne, csakhamar elérik a zuhogót, onnan meredeken siklanak fölfelé, nézd, mondom öcsémnek, ő is ott van, ez a pisztrángúszás, és ezt tényleg úgy hiszem, hogy ez egy külön úszásnem, békaúszás, kutyaúszás, pisztrángúszás, filmrészlet ugrik be, pisztrángok úsznak fölfelé a zuhatagon, előbb felgyorsulnak, mintha nekifutással indítanának, aztán meg repülve teszik meg az út egy részét, így érnek a vízesés fenti peremén tátott szájjal várakozó medvékhez, és az öblös pofákban el-eltünedeznek a karcsú halak, mozgásuk kecses, a testük ezüstösen csillog a zubogó vízben, gyöngyök perdülnek le az ezüst pikkelyekről, mintha pikkelyesen fénylő fürdőruhákról peregnének, nők úsznak fölfelé a habok közt, mindjárt a medvékhez érnek, mondom öcsémnek, aki nevet, hogy erre asszociálok, viccesnek tűnik az összevetés, a gyönyörű testek gyanútlan, ficánkoló mozgása mifelénk, díjazza az ötletet, nevetős az arca öcsémnek, és hirtelen felölti arca fiam vonásait, arcvonásai váratlanul átrendeződnek, és a fiam néz rám nevetősen, talán mert ő szokott így nevetni, ha valami vicceset mondtam, hálásan, nem udvariasságból, hanem könnyezve, és tehetetlenül, lilára váló arccal fuldokolva, ha közös étkezés közben jött rám a szellemeskedés, és sehogy sem tudta lenyelni az esedékes falatot…

A nők persze nem értek oda, visszaváltoztak halakká, vagy más váratlan dolog történt velük, nem tudom, mert közben fölébredtem, és csak a fiam arcára emlékeztem, és a nevetésére. Ritkán álmodom, bár azt olvastam, mindig álmodik az ember, csak fölébredve nem emlékszik az álmaira. Jó, hogy így van, örülök ennek, biztosan a fiamról is gyakran álmodom, még ha nem is emlékezem vissza rá, ettől megnyugszom, és jó érzés tölt el, ezt kicsit furcsállom, mert ugyan mi a jó ebben, fölfoghatatlan, de mégis.