Az a csodálatos Havihegy

„Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk!
Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!”

(Egyházi ének 1714-ből)

Talán sohasem volt még ilyen aktuális ez a szép katolikus templomi ének, mint napjainkban, 2011. év augusztus 5-én Pécsett, a Havas Boldogasszony szép ünnepén.

1686-ban Badeni Lajos seregei kiűzték városunkból a 143 évig „ideiglenesen nálunk tartózkodó” törököket. Röviddel ezután a megritkult lakosságnak még a rác és kurucdúlást is végig kellett szenvednie. A városban és környékén mindenütt szanaszét hevertek az elhantolatlan emberi és állati tetemek. A vészt szinte törvényszerűen a súlyos, pusztító járványok kísérték.

A polgárok tehetetlenek voltak, hiszen orvosi ellátásnak és megelőzésnek lehetőségei még nyomokban sem voltak meg. Tehát buzgón és sokat imádkoztak. Ahogy az lenni szokott, a bajba jutott emberek különböző felajánlásokat, fogadalmakat tettek. Így volt ez a pécsiek esetében is. Közös akarattal elhatározták, ha a vész elvonul, Pécs „oltárkövén”, a Kakasdombon – mint ahogy akkoriban a Havihegyet hívták – kis kápolnát emelnek a Havas Boldogasszony tiszteletére.

„Havi Boldogasszony napján ismét megelevenedik a mi „Schneeberg”-ünk, amint a régi idők maradványaként ma is nevezzük a Tettyét szegélyező kis hegyet, melynek csúcsára e város polgárai kápolnát építettek és ebbe zarándokolnak évenkint egyszer a búcsújárók, hálát rebegni az Úrnak azon jótéteményekért, melyekben az emberiséget részeltette. Ez a kápolna symbolum. Több mint egyszerű imaház, ahova megilletődve járul a bánkódó lélek, hogy ott lecsillapodjék! Ezt a kápolnát nem kőmívesek építették, napi zsoldért, csak azért, hogy eggyel több legyen az akkor is már soktornyú Pécs városában a torony, hanem a város lakossága emelte azt az elmúlt század elején, hogy ezzel kiengesztelje az Istent. Pestis pusztított Pécsett és mikor az már megtizedelte a város lakosságát, összeálltak aprók és vének, fogadalmat téve, hogy kápolnát emelnek a hegy csúcsán, melyhez maguk hordják föl a magasságba az építési anyagot, ha elfordítja bősz haragját a sújtó végzet e várostól, és megszűnik a pestis. A pestis megszűnt! Híven betartotta a város polgársága fogadalmát, megépült a havihegy kápolnája, el is zarándokol oda a város, sőt a nagy környék ájtatos népe is imára, de él-e körünkben, közöttünk, lelkünkben, agyvelőnkben ezen kápolna tradíciója?” (Pécsi Napló 1927. április 27.)

A Havihegyi búcsút azóta is minden év augusztus 5-én megtartják, amelyen a szentbeszédet három nyelven (magyar, német és horvát) is elmondja a pap, emlékeztetve arra, hogy a Boldogasszony nem tesz különbséget a benne bízók között.

„Az az élő mementó, a havihegyi kápolna hiába tekint le reánk intőleg, régiekre emlékeztetve, nem hallgatunk reá. Mintha elegendő lenne a néma ima és a buzgó fohász! De ez nem elégíti ki a kápolna csendes falait. Symbolum az, melyet meg kell érteni, melyet át kell érezni és csakis akkor teljesíti ezen kedves kápolna mindenekben hivatását.”  (Pécsi Napló 1927. április 27.)

Ami ebből a szép történetből engem leginkább megfogott, az az összefogás, amelynek a pécsi polgárok tanújelét adták, hogy vész esetén – vallási és nemzetiségi hovatartozástól függetlenül – össze tudtak fogni a város és a köz érdekében.

Miért ne lehetne a jövőben minden évben augusztus 5. a városi vallási és civil közösségek összefogásának méltó ünnepe?

Megosztás

Tweet