Megdöbbentő hírt kaptam e-mail-en a lap főszerkesztőjétől, L. Csépányi Katalintól. Ez év májusában, 12 és fél évi fennállás és elismertség után szünetel a „Hetedhéthatár” című újság megjelentetése.
A rövid kis üzenetből annyi bánat és keserűség áradt, hogy nem tudtam csak úgy simán napirendre térni a dolog felett. Az említett újságnak másfél éve vagyok a munkatársa, így azután a legszebb napokra nem emlékezhetek vissza. Egyre viszont igen. Amikor egy verőfényes, augusztusi délutánon beléptem – szinte teljesen ismeretlenül – az „Iparosház” kerthelyiségébe, egy kedves, törékeny, mosolygó asszonyka fogadott. Elmondta, hogy ő a főszerkesztő, és majd meglátjuk a továbbiakat… Múlt az idő, cikkeim rendszeresen megjelentek. Idősek, fiatalok lassan engem is „családtagnak” tekintettek. Erre a szeretetre és bizalomra csak meghatottan tudok visszagondolni.
A havi – sajnos utóbb kéthavi – szerkesztőségi összejövetelekre mindig az „Iparosházban” került sor, ahol ilyen alkalmakkor a vendéglő tulajdonosa uzsonnával látta vendégül a társaságot. Az egy-egy szelet zsíros kenyér és pohárka ital mellett mindig vidám eszmecsere folyt. Tudj’ Isten, ezt a mini vendéglátást jobban értékeltem, mint egy Hiltonban elköltött díszebédet.
Számomra az élet tartogatott még egy szívet-lelket melengető meglepetést. Fischer Jánosban, az Iparos Kisvendéglő tulajdonosában, annyi év után régi kedves Nádoros kollégámat láttam viszont.
Világéletemben iszonyodtam temetésekre, szomorú eseményekre ellátogatni. Sajnos az utolsó évek nem honorálták kényeskedő érzéseimet. Elvesztettem legdrágább kincsemet, később szeretett unokatestvéremet, és most a „Héthatárt”. Igen, nagyon könnyű egy jóindulatú kívülállónak vigasztaló szavakat mondani, de amikor az ember rádöbben, hogy egyedül maradt, ezt a fájdalmasan nehéz és rossz érzést, egyénileg kell megélni és keservesen átszenvedni. Hogyan lesz tovább a „Hetedhéthatár” nélkül? Publikációs lehetőséget még lehet szerezni, de az már nem lesz az igazi.
Mit is tudnék írni ilyen szomorú hír után? Máskor oly élénk fantáziám most cserbenhagyott. Mit is mondhatnék, ami nem tűnne közhelynek?
Isten Veled „Hetedhéthatár”. Fejfádra legyen felírva, élt 12 és fél évet és az, hogy sok-sok bánatos családtagot és hozzátartozókat hagytál magára. Vajon Nagypéntek után valóban jön-e Feltámadás? Szívből reméljük igen! Addig is nyugodj békében!
Szóljon hozzá!