Szarvas József színművésszel Budapesten az Európa hajón beszélgettünk, az apropót az Üvetigris 3. forgatásának bejelentése adta.
Szarvas József
Az 1958-ban Debrecenben született a művész, 1987-ben végzett a Színház- és Film-művészeti Főiskolán. 1987-1997 között a Vígszínház, 1997-től 2001-ig a Kaposvári Csiki Gergely Színház tagja volt. 2001-2002 között szabadfoglalkozású, 2002 óta a Nemzeti Színház művésze.
41 színdarabban, 18 játékfilmben és 16 TV filmben szerepelt. Híres szerepei Cingár Üvegtigris, Üvegtigris 2, Zárzorró Papírkutyák. Díjai: Jászai Mari díj 1992, Hegedüs Gyula emlékgyűrű 1992, Ajtay Andor emlékdíj 1994, Kaszás Attila Díj 2008.
A Cingár szerepet játszottad az Üvegtigris 1-ben és 2-ben. Ez a Cingár-szerep mennyire fekszik Neked? Egy 2008-as interjúban két részre osztottad a szerepeket, az egyik az, amelyiket szívvel-lélekkel csinálod, egyből bele tudod élni magad, a másik pedig a rendező szerinti és nagyon nehéz átvenni a rendező érzéseit azt mondtad. Ez a szerep melyik csoportba tartozik?
Ez az elsőbe természetesen, annak idején Rudolf Péter, amikor a szereplőit válogatta – az első részről beszélek –, akkor túl a szakmai hitelességen ő arra is törekedett, hogy olyan emberekkel vegye körül magát, lévén, hogy első filmes rendező volt, akikkel barátságban van. Ez alapvetően meghatározza az egész filmes munkában helyzetünket. Ebben a filmben a kulcs színészek mindannyian Péter barátai is vagyunk azon túl, hogy egymást tisztelő kollégák is.
Egy ponton túl, azt gondolom, hogy a film az Üvegtigris több kérdésre választ ad. Önmagát írja, az élet annyi minden gondolatot beleírt ebbe a történetbe, hogy én azt hiszem, egyre közelebb férkőzik a cselekménysorozat hozzánk, személyesen hozzám is. Nagyon sokat tudunk ebből mi mindannyian, átmenteni már magunkból, belőlünk, ahogyan öregszünk, ahogyan élünk…
Szarvas József és Szarvas István
Van egy olyan mondásod, szintén egy interjúból, hogy pénz, paripa, fegyver és nő. Ezt, ha megtennéd, hogy egy kicsit kifejtenéd, mert ez a mondásod nagyon a szívemhez nőtt.
Idézd vissza, hogy hol, milyen helyzetben mondtam!
Amikor egy kezdő színész elindul, ezekre teszi a hangsúlyt, hogy ezt szeretné elérni. Ezekből melyiket sikerült?
Igen, most már emlékszem, bizonyos kérdésre ugyanezt a választ adnám most is, annak idején így készültünk pénzre, paripára, fegyverre és nőkre. Ma pedig, amikor benne járok a saját életem második felében, akkor azt gondolom, hogy mindez így külön-külön és együtt sem adja ki a lényeget, az ember élete tartalmát nem adja ki. A film és a színház életformát ad, kapunk tőle közben persze pénzt, fegyvert, paripát és nőket.
Ugyanakkor az én életemet tekintve már választottam magamnak még egy másik életutat. Ezt úgy hívják Viszák tündérkert, saját pajta színház, fesztivál gondolat, önvallomás, de ez mind már az előző harminc esztendőmnek következménye. Ma már én is, nemcsak mint színész, hanem kutamból kimérve már egy bizonyos konkrét ízléssel, élményanyaggal és szándékkal, közönségteremtő szándékkal tudok megjelenni és vallomást tenni arról hogy még mi minden van bennem.
Ebben a hónapban ünnepelted az 52. születésnapodat. Megnéztem az életrajzodat – sok díj, kitüntetés volt, amit elértél. Van-e valami, amit mondjuk a közeljövőben szeretnél, akár szerep, akár ilyen kitüntetés szempontjából kitűzni magadnak? Milyen kor ez, ami közelebb van az ötvenhez, mint a 6. X-hez?
Szerintem teljesen príma kor, az ember belülről nem érzi az időt. Ez hála isten így is van rendjén, így van jól. Díjakra, kitüntetésekre, egyáltalán nem vágyom, nincs velük szemben semmi fajta vonzódásom, vonzalmam. Amiben én gondolkodom, azok a jó filmes szakmai helyzetek. Az idén nyáron, az Üvegtigrisen kívül vár rám egy másik munka. Valamikor tíz-egynéhány évvel ezelőtt leforgattak egy filmet, az volt a címe, hogy Zimmer Feri. Most Tímár Péter is azt gondolta, hogy érdemes még abból a történetből egy mai sztorit csinálni. Olvastam a könyvet, szerintem szenzációs! Ha valamire igazából vágyom, az előbb utalást tettem az Őrségre, Viszákra.
A jólét és a „jól lét” kifejezés különbségét megmagyaráznád!
Szívesen. Az embernek nem a jólétre, hanem a „jól létre” kell törekednie, hogy legyünk otthon a világban. Így van, én jólétre nem vágyom. Mindenféléket megtapasztaltam már a jól létre törekszem valóban, de a jól lét énszerintem vallomás útján, beszélgetés útján tud bekövetkezni. Az ember igazában csak a közösségben tud létezni. Az én jól létem egyik terepe az Őrség, az egyik közössége Viszák. Viszákon csináltunk tavaly egy úgynevezett tündérkertet, ahová honos őrségi és viszáki gyümölcsfa fajtákat mentettünk el gyermeki gondnoksággal. Minden évben annyi fát ültettünk, ahány gyermek Viszákon született. Egy vágyam, nagy díj lenne számomra, ha látnám ezeket a fákat megnőni és látnám ezeket az itteni srácokat nőni és látnám azt, hogy azzal a közösséggel, amellyel együtt vagyunk, mi lesz mondjuk 10 év múlva. Ez izgat engem.
Megmondom neked őszintén, Eszenyi Enikőtől, a Vígszínház igazgatójától nagyon kikaptam, amikor megkérdeztem tőle, mi arról a véleménye, hogy régebben sokkal tehetségesebb színészek voltak, mint most? Korban közel álltok egymáshoz. Hogy látod Te, most is ugyanolyan tehetséges színészek vannak, mint régen, vagy pedig csak az a gond, hogy a légkör más és sokkal nehezebb érvényesülni?
Én ugyanerről beszélgettem, nem olyan régen néhány hónappal ezelőtt Garas Dezsővel, aki azt mondta, hogy „nehogy azt higgyétek, hogy ti rosszabb színészek vagytok, mint mi, vagy kevésbé tehetségesebbek, mint mi”. A mi mondjuk úgy, filmes szempontból, szakmai szempontból nagy generációs színészek. Én azt gondolom, hogy a titok az onnan van, hogy az érzés onnan táplálkozhat, hogy közel sincs annyi lehetősége ma egy színésznek a szakmáját gyakorolni, mint annak idején a Garas Dezső-féle generációnak.
Bocsáss meg, én a még régebbiekre gondolok.
Akkor még régebbiek, mondjuk a Kabos Gyula-féle generáció, hát ők hetente csináltak egy játékfilmet, hetente jött ki egy újabb mozifilm, az ugyanolyan szappanopera volt, mondjuk Kabos Gyula élete, szakmai élete, mint mondjuk az Üvegtigris. És hát ez is végtelen történet volt, ilyen végtelen történetre ma nagyon kevés magyar színésznek van lehetősége. A film sem olyan központi hely a civil szórakozásnak. Annyi minden más van ezen kívül, hogy film, hogy mozi vagy színház. E fölött siránkozni gondolom kár, mert ez egy ilyen helyzet, ez így van, de az, hogy a szakma rangját milyen szinten tudom én magam megtartani személy szerint, ebben az ilyen értelemben nehéz helyzetben, az pedig rajtam múlik.
Azt olvastam egy veled készült interjúban, hogy Viszákon az emberek segítik egymást, egyik disznótorost ad, a másik lenyírja a füvet, amelyik nem jellemző mindenhol az országban.
Ez így van, de olyannyira, hogy évekkel ezelőtt én még mindig füvet nyírni jártam az Őrségbe. A szomszédom, Pungor Robi egyszer megunta, hogy mindig magasra nő a fű a kertemben. Átjött hozzám és azt mondta, akkor még így hívott, művész úr – most már tegezzük egymást – idefigyeljen művész úr, mostantól kezdve, amíg én vagyok a szomszédja, én fogom kaszálni a maga füvét. – De én addig mit csináljak? – kérdeztem vissza. – Az engem nem érdekel – hangzott a válasz. Azóta ő gondozza a nem kicsi kertet.
Pungor hat éve már az udvaromban épített egy tógát… Ott van az udvaromban egy halastó. Mert azt gondolta, hogy a tó, ami az ő fejében benne van, milyen jól állna az én kertemben. Nagyon sok ilyen Viszák kellene az országban!
Van esetleg olyan, amit én nem kérdeztem, és szívesen megosztanál olvasóimmal?
Igen. Ma reggel is az Örségből jöttem, ott terveztünk. Ez is megint egy fantasztikus építés, Cserepes Lőrinccel, aki nekem megmutatta a fűz építészetet és most éppen a fűzfából próbálok majd kerítést építeni, meg mindenféle árnyékos helyet, meg játszóteret, illetve kapukat a tündérkerthez. Érted, ez egy olyan helyzet, ami a plusz kreativitásokat előhívja.
Az is szokássá vált, hogy miden évben lejön valamelyik képzőművész barátom – Tenk László, Hegedűs Endre, Szkok Iván, Horváth János –, hogy a falut és az itt élő embereket megörökítse. Ez lesz a másik kordokumentum a Tündérkert mellett.
Hozzászólások