Talán minden ember titkos kívánsága, hogy nyomot hagyjon maga után az utókor számára. Az ifjúi hév néha megtörik, és egy családi ház építésével, netalán tán egy gyümölcsfa ültetésével ki is fullad. Ám vannak olyanok is, akik nagyobbat mernek álmodni. Vagy talán csak a sors hozta így? Lakótelepi panellakásban egy kis asztal mellett üldögélünk Kovács Szabó Jánossal, a Tubesi János kilátó „szülőatyjával”. Előtte egy kis füzetben precízen vezetett napló, amiben napra pontosan sorjáznak az események. Ezelőtt tíz évvel Pécs gazdagabb lett egy turista létesítménnyel. Ennek apropóján ültünk le beszélgetni, emlékezni.
Kovács Szabó János
– A Tubesen az első kilátót a Mecsek Egyesület építtette 1910-ben, 7 méter magasra, alsó átmérője 5 méter. A formája hasonló volt akár az újonnan elkészült kilátónak az alsó része. Nekem szerencsém volt látni azt is, mivelhogy 1974-től mint a Dél-dunántúli Vízi Igazgatóság alkalmazottja híradástechnikusként ott dolgoztam az átjátszó állomáson. Ebben az időben telepítették a hegyre a honvédséget is. Ekkor még elég szilárdan állott, de 1981-re lebontották, mert a beszivárgott víz miatt szétfagyott, balesetveszélyessé vált. A terméskövek ott álltak kupacban, és ez engem nagyon elszomorított, úgy éreztem valami elveszett Pécs természetbarátai számára. Megkértem a Dunántúli Napló fotósát készítsen róla egy felvételt, ami aztán meg is jelent az újságban, de semmi visszhangja nem volt. Ekkor született meg a fejemben az új kilátó állításának terve.
A város és a Baranya Megyei Természetbarát Bizottság gondozásában lévő építmény sorsa megpecsételődött. A városi parkerdő egyik emblematikus létesítménye ebek harmincadjának sorsára jutott. A rendszerváltás után, a kezdeti hurrá hangulatban a civil kezdeményezések virágzásának a korát éltük meg, új egyesületek, alapítványok jöttek létre. Bár a Sós-hegyi kilátót 1984-ben felavatták, Kovács Szabó Jánosban még mindig csírázott a terv: egy olyan kilátót álmodott a 611 méter magas Tubesre, amiről északra a Balatont, délre pedig a horvát Papuk hegységet is látni lehet.
– Újra a helyi újsághoz fordultam, Csuti János rovatvezetőt kértem meg, egy cikk erejéig rázzuk fel a közvéleményt, hátha sikerül valakit megnyerni a kilátó ügyében. Ő azt javasolta, vállaljam fel én ezt a nemes ügyet. De hát én sem építész, sem jogász, sem semmi más ehhez értő ember nem vagyok. Tornyot sem tudok építeni, alapítványt sem tudok létrehozni saját erőmből! Mást nem ismervén a vállalati jogászhoz fordultam segítségért. Ámde akkor a civil mozgalmak még nagyon gyermekcipőben jártak, így a Zsolnay Mauzóleum Alapítvány alapszabályát néztük át, ebből okoskodtuk ki a saját alapítványunknak megfelelőt. Ezek után meg kellett teremteni az alaptőkét, kinevezni a tisztségviselőit. Szerencsére erre is találtam vállalkozókat. Göbölös István vállalta az elnöki tisztséget, Dr. Makra Virginia jogásznő az alapszabály kiötlője lett az ügyvezető elnök, jómagam pedig a titkári pozíciót vállaltam fel.
Az alapítvány bejegyzésére 1992. április 2-án került sor. Csak ezek után következett a kilátó tényleges tervének, az elképzeléseknek az ütköztetésére. Ha valakitől pénzt kértünk, rögtön az volt a kérdés mekkora lesz a kilátó, és mennyibe kerül? A kuratórium úgy döntött, hogy minimum 16 méter magas legyen, foglalja magába a tájat elcsúfító transzformátort és legyen benne esőbeálló. A kilátó megtervezésére pályázatot írtunk ki. Nyolc terv érkezett, amiből a Bizcó László – Horváth Margit féle terv nyerte el a független építész zsűri tetszését.
– Eredményhirdetésre 1992. február 28-án a városházán került sor. Ezután következett az engedélyezési terv elkészítése, amit a Városháza Építészeti Osztályának kellett jóváhagyni. Rá egy évre, 1993. június 22-én ezt a jóváhagyást kézhez is kaptuk, de még egyeztetni kellett a szomszédokkal is, jelen esetben az átjátszó állomással, akik nem tudták, hogy a beépítendő vasbeton oszlopok nem zavarják-e rádióátjátszó működését. Egy újabb szakvélemény után 1994. március 31-én jogerőssé vált a döntés. Most következett csak a kivitelezés. Az előkalkulációk alapján mintegy 15-16 milliós költséggel számoltunk. Végre kész tervvel és költségvetéssel indulhattunk el pénzt gyűjteni. A kuratórium tagjai azt mondták, csak akkor fogjunk hozzá a munkálatokhoz, ha a pénz fele, de legalább 7 millió forint, rendelkezésünkre áll. Ámde 1995-ben csak 4-5 millióval rendelkeztünk. Az én javaslatomra azonban mégis elkezdtük a munkálatokat. Úgy véltem, ha valamit fel tudunk már mutatni, arra könnyebben lehet újabb összegeket kérni, gyűjteni.
Kovács Szabó János
Az összegyűjtött pénz pár száz forinttól milliós összegekig rengeteg adakozó jóvoltából gyűlt össze. Volt, hogy a kiránduló diákok pár száz forintja érkezett a számlánkra, mások pedig – főleg a cégek – rengeteg munkával járultak hozzá a kilátó építéséhez. Volt, aki kiásta az alapot, másik kész betont szállított, a betonpumpát is ingyen kapták, használt telefonoszlopokat kaptak a zsaluzáshoz. A követ a bezárt nagykozári kőfejtőből kapták, ahol napokig törte egy gép megfelelő méretre, másik cég pedig ingyen és bérmentve szállította fel a hegyre. A cementet, sódert is ingyen kapták és szállították, a vaselemeket is ugyanígy és a sort még sokáig folytathatnánk. Több száz ember és jó pár cég pénze és munkája rejlik az alakuló építményben. Az építkezésnél egy építésvezetőre is szükség volt. Ekkor került a képbe Lábadi András, aki folyamatosan a helyszínen végigkövette az építkezés minden fázisát. 1995. február 24-én kezdték el az alapot ásni, 1996-ban már 4,5 méter magasan állt a torony, lépcsővel ellátva. A munkálatok legtöbbször hétvégén folytak, de volt olyan, hogy a cégeknek épp hét közben volt szabad kapacitásuk, így ilyenkor időt, energiát nem kímélve mindenki kivette a részét a munkából. 1997. május 23-án már 9 méter magas volt a kilátó, terméskő fallal körülvéve. A 16 méteres végső magasságában 1997. szeptember 17-re készült el. A turisták már birtokukba vehették, de a sisak még mindig nem volt a tetején.
– A tető elkészítés egy újabb 2-3 millió forintba került volna. A vasszerkezetre rögzített deszkaborítás és bitumenes zsindely legyártását Orosz László építészmérnök és ács brigádja vállalta magára. Természetesen ők is ingyen és bérmentve több mint egy évig dolgoztak, amíg a tető is a helyére került.
Emléklap
Az esőbeállók, azok padjai, a trafó és a kiállító szoba ajtajának és ablakainak vaskeretei legyártására mind csak ezek után került sor. A termőkőfalra felkerült a korlát és 2001. szeptember 17-én megtörtént a János kilátó átadása. Pécs városát Újvári Jenő alpolgármester képviselte. Íme egy 5-6 éves építkezés, egy álom megvalósulásának a rövid történet. A mór pedig, amint tudjuk, megtette a kötelességét, és…
– A következő évben a Tubes Kilátó Alapítványt megszüntettük. Minden tartozást kifizettünk, mindennel elszámoltunk. Mennyire érzem magaménak a kilátót? Erre inkább azzal válaszolnék, milyen háládatlan volt a feladatom. Sokan azt hitték, hogy a rengeteg befektetett munkámért, energiáért bért veszek fel. Tévedtek. Ott senki sem kapott bért, az építésvezető, a tetőt legyártó építész mérnők és brigádja, a sok bedolgozó cég alkalmazottjai mind ingyen dolgoztak. Ennyiben a kilátó az ő „gyermekük” is lehetne. Az igazi öröm, a katarzis akkor volt, amikor elkészült. Talán még az is jó volt, hogy ilyen sokáig készült, így több apró örömben volt részünk osztozni. Azt hiszem, sokan eltúlozzák az én szerepemet. Én semmire sem jutottam volna mások, sokak segítsége nélkül.
Bármilyen újonnan épült létesítményt „be kell járatni”, reklámozni kell, a köztudatba kell beletáplálni. Első lépésként, még az építkezés idején a Széchenyi tér egyik üzletének a kirakatában ott díszelgett a legfőbb szponzornak odaajándékozandó óriás Zsolnay váza. A Tubesre már építkezés közben a szponzorok nevét viselő túrákat szervezetek. A Pécsi Rádióban, szintén Kovács Szabó János ötleteként, egy versíró versenyt hirdettek meg. Az 50 szerző által beküldött 130 versből 1999. szeptember 10-én az első tíz helyezett versét egyenes adásban elszavalták. A zsűriben magyar szakos egyetemi tanárok, Bertók László zsűrielnökkel az élen, Heiczinger Erika „Vallomás” című versét találták a legjobbnak. Ez a vers egy gránittáblára vésve a kilátó esőbeállójának a falára került. Sok másik – több mint tíz – emléktábla társaságába, ahol a szponzorok neve került feltüntetésre.
Mindebből mit talál a ma odalátogató turista? Mindössze négy táblát…
A tízéves ünnepséget a Baranya Megyei Természetbarát Szövetség szervezte ez év szeptemberében. Több mint százötvenen voltak jelen a számos szponzor által támogatott színes eseményen, ahol a kiállítószobában megtekinthető volt a nyolc tervrajz fénymásolata, a Tubes- túrák pólói és más ereklyének számító tárgyak.
– Hogy még egyszer nekifognék-e? Nem, nem hiszem. Talán ma már az egészségem sem engedné ezt meg. Sosem gondoltam, hogy ennyi munkával, utánajárással jár. De azt is tudom, hogy akkor, ott, abban az időben sosem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. A Mecsek Egyesület Évkönyvében az jelent meg, hogy a kilátónak a neve számukra már nem az első építőmester, Rauch János nevével függ össze – akinek az emléktáblája ott áll a falon – hanem az enyémmel. Ez megtiszteltetés, de maradjon csak meg „János kilátóként”, ahogyan évtizedek óta szerepel minden térképen.
Ez itt tíz év krónikája dióhéjban. Tíz év hosszú idő, egy ember életében, de talán nem feleslegesen elpazarolt, ha egy ilyen nyomot hagy maga után az utókornak.
Hozzászólások