Azt a szerencsétlen flótást a terrorelhárítók kommandósai várták a repülőtéren. Amint leszállt a gépről, a kommandósok földre teperték és gúzsba kötötték, majd rövid időn belül elszállították egy ismeretlen helyre, ahol hosszan tartó kemény vallatásnak vetették alá. Zúdultak rá a keresztkérdések, némelyikre még válaszolni sem volt ideje, amelyikre pedig felelettel szolgált, az nem elégítette ki faggatóit. Fenyegetésekkel, tetlegesség ígéretével próbálták kicsikarni belőle még azt is, amiről fogalma sem volt. Időközben családtagjait is felkutatták, kivétel nélkül mindegyiket megfigyelés alá helyezték, mert még az ángya is gyanús volt, az is törte az angolt, éppen úgy, mint az éber hatóság által őrizetbe vett távoli rokona. S bizony soha nem lehet tudni, mi mindenre képes az, aki nem oxfordi tájszólásban beszél.
Napokba tellett, mire az a szerencsétlen flótás mindenféle szappan és tusfürdő nélkül tisztára mosta magát. A gyanú árnyéka persze azóta is kíséri, akár egy lerázhatatlan kopó.
A valóság ennél kevésbé félelmetes, mindamellett elgondolkodtató.
Történt, nem is olyan régen, hogy egy repülőgép kapitányára rájött a mehetnék. Hol máshol, mint éppen a felhők fölött. Köztudott, egyetlen pilótának sem szabad inni repülés előtt, noha attól nem kell tartania, hogy ég és föld között megszondáztatja valaki, s emiatt elveszti a jogosítványát. Ittas vezetéssel viszont az utasok bőrét vinné vásárra, a sajátjával együtt, márpedig az életüket a pilóták sem szeretik kockára tenni. (Remélhetőleg!) Ugyanakkor egyetlen repülési szabályzat sem tiltja az egészséges, vagy jelen esetben talán egészségtelen táplálkozást, aminek következtében még ott fent a magasban is megmozdul az ember gyomra. S mivel bilit még nem rendszeresítettek a pilótafülkékben, mit tehet ilyenkor a kapitány? Természetesen ugyanazt, amit bárki más tenne az ő helyében. Otthagy csapot-papot és kirohan a vécére. Megteheti, nem csupán a kényszerítő szükség miatt, hanem azért is, mert helyére ülhet egy másodpilóta, akinek éppen nincsenek gyomorgörcsei és a repülőgép kezeléséhez is ért valamicskét. Az utasok élete tehát nem forog veszélyben.
A kapitány meglehetősen hosszú ideig trónol a vécén, ettől azonban senki sincs kiakadva, nyilván székrekedése van, nehezen indul az enyhítő bélműködés. Ám egyszer csak dörömbölni kezd a vécéajtón, esdeklését egy közelben ülő utas hallja meg, akinek alapvető természetéből fakad a bajba jutottakon való segíteni akarás.
Szezám tárulj itt nem elég, az égi klotyó ajtajával ő sem tud megbirkózni, kísérlete nem jár eredménnyel. Kétségbeesetten kér tanácsot a belülre szorult kapitánytól, aki – szintén végső reményevesztettségében – megadja neki azt a titkos kódot, amivel kinyíthatja a pilótafülke ajtaját, hogy közölje az ott tartózkodó személyzettel a történteket.
Csakhogy az utas erős akcentussal beszéli az angolt és egy fellegek felett szálló égi szekéren mindenkinek azonnal beugrik: a terroristák általában egyetlen nyelvet sem tanulnak meg tisztességesen, jellemző rájuk a könnyen felismerhető torz hanghordozás. Arra bezzeg veszik a fáradságot, hogy kitanulják egy utasszállító repülőgép kezelésének minden csínját-bínját, ám logopédushoz már nem fordulnának segítségért. Pedig, ha a terroristák egyszer erre is rászánnák magukat, nem csak saját dolgukat könnyítenék meg, de számtalan félreértést is elkerülhetővé tennének.
Persze az a szerencsétlen flótás barátunk nem volt terrorista, ezt azonban akkor, segélynyújtása pillanatában egyes-egyedül ő tudta magáról, így aztán senki sem csodálkozhat azon, hogy a megrémült személyzet világgá kürtölte egy folyamatban levő repülőgép-eltérítés tényét.
Azt mondják, a valóság minden képzeletet képes túlszárnyalni, ezúttal mégis az maradt alul a fantáziával szemben. Tudniillik a kapitányt még időben kiszabadították bélszorult helyzetéből, tisztázni tudta jóakaróját, minek következtében a riadót lefújták, s barátunkat sem várták kommandósok a repülőtéren. Azt csak én képzeltem a megtörtént eset folytatásának.
Valamikor élt Amerikában egy szenátor, bizonyos McCarthy, aki mániákusan ellenséget, azaz kommunistát látott mindenkiben. Tagadhatatlan, hogy akkoriban Amerika népe joggal félt a Szovjetuniótól, vagyis a kommunistáktól, de ez a félelem idővel eltörpült McCarthy szenátor eszelőssége mellett. Egy ponton túl az amerikaiak már jobban rettegtek a szenátortól, mint a valós veszélynek tartott kommunistáktól.
Az ilyen visszás helyzetet legtalálóbban József Attila jellemezte egyik versében: fortélyos félelem igazgat.
Persze azt mondják, jobb félni, mint megijedni.
Nem tudom, ki hogy van vele, ami azonban engem illet, inkább ijesszenek rám időnként, mint hogy örökös rettegésben éljek. Pedig én is erős akcentussal beszélem az angolt.
A félelem marcangoló rák, a megijedés szívroham. Melyik jobb? Vélhetően az a társadalom volna jobb, melyben egyik sem fenyegetne. Hol keressem? (Pedig akcentus nélkül beszélem a magyart.)
Én is elviselném, ha életemben egyszer, kétszer fenéken rúgjanak. De, hogy állandóan minden utcasarkon attól rettegjek, hogy éppen egy láb lendül hátsóm felé cipőstül, nem hiszem, hogy továbbra is méznyalásnak venném az életet.