Motesiky Árpád: Túl a hetvenen, ha nem találom el a nyúlfit, már azt mondogatom, hogy régebben lassabban futottak, meg nagyobbak is voltak…
Az esztendő utolsó napjával hivatalosan véget ér az őszi vadászati főidény. A megnyílásától eltelt hetekben-hónapokban az aktív vadászoknak örömöt jelentett, a laikusok körében viszont ilyenkor megélénkül a vita: vajon a vadászat pusztán hobbi vagy vadgazdálkodás?
Somogyi Tibor felvétele
Úgy hírlik, hogy a vadászok többsége jólelkű, hiszékeny és babonás is. Bíznak az égi jelekben, hisznek a horoszkópokban, babonákban, ahogy az álomfejtésekben szintén. Anno dacumal a régi világban, állítólag, nem volt vadászkúria, ahol ne találtatott volna az alvás közbeni képek „tanulmányozásával” foglalkozó álmoskönyv. Ha pedig így van – mert miért ne lehetne így? –, az idevágó „Nimród-literatúrában” én is megnéztem a Bak jegyében születet riportalanyom csillagképének jellemzőit. Nos: eleme a föld, ásványa az ólom, számai az 1 vagy 4, karaktere meghatározó bolygója a Mars, színei a fekete és zöld, napja a szombat – ami ugye épp a vadászatok kedvenc napja! És e csillagjegyhez igazodó szövegben egyebek között, ott a találó mondat: „Jól felkészült ember, szereti, ápolja a vadászati kultúrát és hagyományokat.” Ez a megállapítás az utolsó bötűig precízen jellemzi azt a mindmáig aktív vadászt, akinek kitartó dokumentarista, tényfeltáró, hagyománykutató munkássága révén vadászíróként kötetei jelentek meg. Motesiky Árpáddal verebélyi otthonában társalgunk. És miért titkolnám, hogy egy jókora porció, vadhússal készült, pompás babgulyás elfogyasztása után.
Árpád, a kibicnek semmi sem drága, így ne vedd zokon, de a néphit szerint a jó vadász rossz gazda! Mert akinek szenvedélye a sok törődéssel járó vadászat, annak nincs ideje egyéb dolgokkal foglalatoskodni. Vagy ezt immár szép ideje csak a vadászokkal szembeni irigykedés mondathatja az emberekkel?
A vadászfotók a nagycétényi apróvadas vadászaton készültek
Szerintem ez nem más, mint magaunt fecsegés. Kezdem akár az egyszerű gyalogpuskásokkal, akik tényleg csak akkor veszik elő a fegyvert, ha eljön a nyúlvadászat ideje, különben teszik a dolgukat a ház körül, a kertben, a szőlőben, a család körül, a munkahelyen. De a vadász dolga a vaddal való törődés is, különösen a téli hónapokban, hiszen a vadat tiszta, egészséges táplálékkal etetni kell. Én inkább úgy mondanám, hogy a vadásznak olykor dupla annyi dolga van, mint annak, aki csak a tányérján szereti látni a vadat!
Ez jól célzott riposzt volt. Ám ha már az „első vérre” megyünk, rákérdezek, hogy ebben az általad elért szép férfikorban vajon mi még számodra az igazi vadászöröm?
Most, túl a hetvenen már nincs bennem az a bizonyos tűz, hogy mindenáron első akarok lenni kinn a vadászaton, a legtöbb nyulat lőni. Mostanában, ha éppenséggel nem találom el a nyúlfit, inkább azt mondogatom magamban, hogy régebben lassabban futottak, meg nagyobbak is voltak… Valahogy úgy vagyok vele, hogy nem a kilőtt apróvad száma érdekel, hanem beérem a vadászat hangulatával is. Élvezni tudom az erdő-mező színeit, a természet játékát, a szélfúvást, a széljárások foszlányokban érkező üzenetét. Amíg megvoltak a vadászkutyáim, külön öröm volt nézni, hogyan dolgoznak. Hogyan állítják a vadat. Hogyan figyelnek. Melyik irányból kapnak szimatot. Ha néha-néha nem lőttünk semmit, úgy is élvezet volt kint lenni. Persze, az örökös vadászöröm, a kiolthatatlan szenvedelem ma is a régi még bennem.
Fázni sem fázol soha? A téli szürkület fagyos fellegei alatt?
Hideg soha nincs. Még decemberben sem. Az ember legföljebb rosszul van fölöltözve.
Hogyan kerültél kapcsolatba a vadászattal?
Manapság csak fakuló emlék, de az én időmben még kötelező volt a sorkatonai szolgálat. Rólam épp a hadseregben derült ki, hogy jó szemű lövész vagyok. Miután leszereltem, civilben is el-elkerültem lőversenyekre. Cétényben, ahol a hatvanas években tanítóskodtam, lövészcsapatot is szerveztünk, és a szőlőhegy alatti gödörben, az Agyagosban tartottuk az edzéseket. A búcsúban csibészkedve, a célnak háttal állva, tükörből tudtam rózsát lőni! Ez a virtus akkor bele is került némi borocskámba… És hogy még fiatalemberként a cétényi vadásztársaságba is bekerülhettem, az a helyi vadászgazda, a derék Szuszto Jani bácsi érdeme volt. Ő hívott, s utólag azt mondhatom, szerencsémre mindez a legjobbkor történt. Ugyanis az 1986-ban elhunyt Szűtsy Lóránt, a Nagytapolcsányban évtizedekig visszavonultan élt, ám a vadászetika kényes kérdéseiről is nyíltan értekező vadászíró okkal figyelmeztet arra a régi igazságra, hogy valóságos, szívvel-lélekkel igazi vadász aligha lehet az olyan emberből, aki csupán élete derekán, esetleg még később csap fel vadásznak. Azt szintén ő mondja, hogy a mohó kocapuskás a hátizsákjában, a valódi vadász a szívében viszi haza zsákmányát. Gondolom, csak nehezen találnánk ennél őszintébb, egyértelműbb, szívből jövő vallomást a vadászat lényegének mibenlétéről.
Megjegyzem, érdemes odafigyelni a vadászzsargon árnyalataira is! Percekkel ezelőtt gyalogpuskásról szóltál, Szűtsy Lóránt kocapuskást említ, Mikszáth Kálmán viszont gyalogvadásznak tartotta önmagát. És ez még csak a kezdet, hiszen a sportvadásztól a szenvedélyes vadászig nyilván e kedvtelés több nüánszát említhetnénk. De maradjunk csak a mikszáthi gyalogvadászoknál. Kik ők, a szó mai értelmében?
A vadászoknak az a népes tábora, amelynek tagjai jól ismerik a természetet, kedvelik a vadászatokat, de nem járnak-kelnek állandóan vadászpuskával a vállukon. A határba fegyverrel jobbára csupán a vadászidényben mennek ki; vagy akkor, ha például alkalmi dúvadirtás van, hiszen az erdő nemes vadállományát pusztító különböző vadállatoknak nincs kíméleti idejük. A vadászati főidénynek viszont hivatalosan szilveszterkor vége van. Bár a világ mára bizony alaposan megzavarodott, így ahol vadbefogás volt és a vadállomány szintén kielégítő, ott mostanában január derekáig is engedélyezik a vadászatokat. De a magamfajta ómódi „vadölő” Újév napján leteszi a puskát, és már nem piszkálja a haszonvadat.
Miért lennél régimódi? Mert talán évtizedekre visszanyúló lőjegyzéked van, mint a hajdani nagyoknak volt? Mondjuk az 1840-ben született Hanvay Zoltánnak, aki 1513 fürjet, 412 foglyot, 881 nyulat, 393 vadkacsát, 21 rókát lőtt, s még bőven sorolhatnók a hanvai remete vadászati eredményeit.
Ó, én sohasem vezettem lőjegyzéket. Valószínűleg azért, mert elsősorban apróvadas vadász vagyok. Inkább az egykori vadászatok hangulatának, méltóságának, tradícióinak, kutatásának krónikásaként lehetnék, úgymond, régimódi. Régóta bánt ugyanis a valóban gazdag felföldi vadászhagyományok rohamos kallódása. Pedig szülőföldünknek ez semmivel sem csekélyebb értékű öröksége, mint például a néprajz, a népzene vagy akár a tánchagyományok.
Ha már erre a számodra fájó pontra tapintottunk: a te kutatói érdeklődésed az időben milyen mélyre nyúlik vissza?
Somogyi Tibor felvétele
Bolyky Miklós szakszerű írásai révén úgy a kuruc világig. Ő hiteles forrásokra épülő cikkeiben – a Vadászlapnak az 1900-as évek elején megjelent számaiban – a kuruc kor farkasvadászatairól vagy Thököly István környezetéből származó vadászati jegyzetekről ír. Egyéni kutatásaim nyomán a 19. század derekától igyekszem felvillantani a felföldi tájak kitűnő vadászainak, vadgazdáinak portréit. És akkor máris újra szóba kerülhet például Hanvay Zoltán, aki nemcsak a magas gömöri hegyek kiváló ismerője és messze földön ismert, híres kinológus volt, hanem a Lucsivnán bérelt területen a foglyot akarta a Tátra alatt is meghonosítani. Méltatlanul keveset tudunk az 1879-ben született Jurán Vidorról, akinek átgondolt munkássága nélkül sokkal szegényebb volna vadászirodalmunk. A kalandor vadászok, illetve vadászó kalandorok közül alig beszélünk a Léván 1881-ben született Kittenberger Kálmánról. De éppen úgy szinte mit sem tudunk a Kassai vadászhistóriák szerzőjéről, Remniczky Károlyról, aki egyben műpártoló is volt, hiszen vadászszobájának falát a trófeák között Sovánka-festmények díszítették. Vagy ki hallott a Trencsén vármegyében 1862-ben született, és a vadászati naplóinak tanúsága szerint igencsak jó tollú Nozdroviczky Lajosról? Az pedig már-már eszünkbe sem jut, hogy az 1895-ben Hernádszentistvánon született Mécs László – a Vadászlapban rendszeresen megjelenő versei alapján – nyilván nagy kedvvel vadászott is. Sajnos, a köztudatban az utolsó gímesi várúr, az 1825-ben született gróf Forgách Károly sincs kellő tekintéllyel jelen, noha mintaszerűen céltudatos vadgazdálkodást folytatott, s Európában ő volt az első, aki a 19. század végén sikerrel bocsátotta a szabad természetbe az eladdig csak állatkertekben, néhány vadaskertben élő muflont. Ám ha Forgách Károllyal szembeni közömbösségünk bosszantó, akkor nem kevésbé meglepő, hogy még a vadászok körében is kevesebben ismerik az 1845-ben Szinyeújfalun született Szinyei Merse Pál titokzatos festményét, a Jernyén készült Oculit, amelyen a levegő vándorát, a szalonkát figyelő testvéröccsét örökítette meg, de a kép remekül érzékelteti a tavaszi ébredés szelíd mámorát, az erdő illatát, a hófoltok téli emlékét. Amiképp az Oculiról azt sem árt tudni, hogy személyesen őfensége, Ferenc József császár vette meg! Hazai vadászhagyományainkat ébresztgetve szólhatnék még Esterházy Jánosról, a vadászati kultúra és irodalom tradíciójának fáradhatatlan ápolójáról: a 2005-ben elhunyt Molnár Lászlóról; az egykori cseklészi, gímesi, felsőelefánti, nagyapponyi vadaskertekről…
… ahogy nyilván sok-sok egyébről is. De a jelenről szólva adódik a kérdés, vajon eredményes vadgazdálkodás folyik-e manapság Szlovákiában?
Szerintem hullámzó színvonalú, de összességében inkább sikeresnek mondható. Része van ebben az állatok téli etetésének, ami például a Zoboralján a Cétényke völgyében csak a múlt század hatvanas éveiben vált köznapivá. Ennek köszönhetően is mára lejjebb húzódtak a magashegyi vadak. És a Csallóközben szintén szép számban van már őzállomány, a Zoboralja lankáin vagy a Zsitva völgyében otthonos a szarvas, a vaddisznó.
Divat még az orvvadászat?
Az alacsonyabban fekvő tájakon nemigen. Annyi már a vadász, hogy ha nem is tartják egymást szemmel, de azért résen vannak. Tudni viszont az országnak olyan vidékéiről, ahol szinte szakma lett a rapsickodás, ők adják el stikában a konyháknak meg máshová is a vadat. Rafináltak, körülveszik magukat ügyvédekkel, művészet elkapni őket.
Hát a hírhedt vendégvadászatok? Azoknak divatja kimúlt?
A mi vadásztársaságunkban legalábbis egy vadászatra mindenki hívhat vendéget. És vannak fizető vendégvadászok, különösen három éve jöttek rengetegen. Maga Gašparovič államfő is bekínálkozott, végül személyi védelmének nagy létszáma miatt a dolog füstbe ment.
Milyen érzés szemtől szemben állni egy őzbakkal, egy vaddisznóval?
Hazudnék, ha tagadnám, hogy a rutinos vadász is izgalomba jön. Egy pillanatra még a biztos lövőnek is megremeg a keze, hiszen azért vadász, hogy éljen benne a vadelejtési szenvedély. Ugyanakkor fölöslegesen, ha már megvolt a tervezett kilövés, nem ejtek vadat, még ha csalogatólag néz is velem farkasszemet.
A nagyszerű cseh író, Karel Čapek szerint: a viccnek nincs szerzője, pusztán mesélője. Én érzek ebben némi párhuzamot a vadétkek receptjeivel. Vadhússal megbolondított babgulyásod ízét idézgetve magamban, amondó vagyok hát, hogy aki vadászként főzni is tud, recepteket is mesélhet. Legyen ez a búcsúkér(d)ésem!
Szilveszter küszöbén mondhatnám tréfásan, akár a ravasz konyhaséf a kuktának: egy szép darab marhahúsból készülhet szarvaspörkölt, vaddisznósült, őzfilé, muflontokány és vagdalt libamell… No, de ha már szóba jött a muflon, mondok inkább egy ritka receptet a gímesi várúr kedvenc vadétkei közül. A Forgách-szelethez a mufloncombból szeleteket vágunk, szalonnával a szokásos módon megtűzdeljük, majd forró olajon kisütjük. Egy kis olajba zöldpetrezselymet, egy kanál morzsát, sót, két kanál tejfölt teszünk, és a kisült húst ebben pároljuk át. Viszont sose feledjék: Újév napján szárnyast, halat ne egyenek, mert elszáll, elúszik nemcsak a (vadász)szerencse!
Miklósi Péter
___________________________
Fenti írás megjelent a pozsonyi Új Szó 2011. december 27-i számában
Miklósi Péter
Miklósi Péter közíró, színikritikus, műfordító és rádiós. A Szlovák Rádió pozsonyi magyar adásában a
„Délidő” című műsorát minden szombaton 11 órától élő adásban hallgathatják.
Miklósi Péter Pozsonyban született 1946-ban, ott is kezdte újságírói pályafutását. 1963-tól az Új Szó riportere, ámde az 1968-as eseményeket követően politikai okokból elbocsátották. 1975-től a Csemadok szakelőadójaként működött, újságíróként csak 1978-tól dolgozhatott A Hét riportereként. (Megjegyzendő, hogy a Csemadok lapja volt, azonban 1995-től megszűnt). A rendszerváltás után 1990-től az Új Szó munkatársa.
Sokoldalú újságírói munkásságát könyvei bizonyítják. Mind a mai napig folytatja újságírói tevékenységét, és közel egy évtizede a rádióhoz is elszegődött. Az említett műsorát Szlovákia határain túl, Magyarországon is hallgatják. Főként színműveket fordít cseh és szlovák nyelvből. Fogékony a képzőművészet iránt, színikritikákat és filmkritikákat ír. Az Új Szóban rendszeresen – minden kedden – közölt beszélgetéseit hétről hétre várják az olvasók.
Hozzászólások