Tizenéves koromban, amikor a Z+ könnyűzenei csatorna műsorait néztem minden szabadidőmben és jobban érdekelt a játék, a vicc, a szórakozás, mint a napi gyakorlás, még nem is sejtettem, hogy egyszer – 10 év múlva – részese lehetek annak a nem mindennapi jelenségnek, amit Plácido Domingónak hívnak. Talán a nevével is csak később találkoztam, amikor a televízióban – akkori és azóta elhagyott jó szokás szerint – műsorra tűzték Bizet Carmenjének operafilm változatát Francesco Rossi rendezésében. Azóta tudom, hogy a zenei történelem egy nagy formátumú és soha feledésbe nem merülő alakjával kötöttem életre szóló barátságot. Az ember felismeri a mellette élők között azt, akitől tanulhat, akiről példát vehet, akire felnézhet emberi vagy szakmai szempontból, akit szerethet. Sok ilyen volt az idők kezdete óta. Szerintem ilyen volt Jézus Krisztus, Teréz anya, Ghandi, Stephen Hawkins, ilyenek napjainkban azok is, akik vállalják a gyerekeket, és ilyenek azok a névtelen hősök, akik kicsi környezetükben hatnak szótlanul a velük együtt élőkre.
Egy nagy álmom teljesült, amikor kiderült, hogy 2008 nyarán nemcsak hogy láthatom, de dolgozhatok is Domingóval. Felemelő és felejthetetlen élmény volt megadni a hátteret, a zenei színt az énekesnek, mint az is, amikor előadás után merő véletlenségből betévedt a női öltözőbe és mi átölelve mondtunk neki köszönetet. Ő akkor megígérte, hogy ha a Pannon Filharmonikusokban már kizárólag csak hölgyek fognak ülni, akkor biztosra vehetjük, hogy ismét eljön. Bár a zenekarban még mindig maradtak urak, a humor valósággá vált: egy évvel később újra itt volt és hozott magával közel 50 fiatal tehetséget. Az Operalia operaének-verseny már 16 éve gazdagítja a nemzetközi zenei palettát és olyan új arcokat adott az operavilág rajongóinak, mint például az én kedvencem, José Cura.
Nagy megtiszteltetés, hogy olyan metropoliszok után, mint Párizs, Mexikóváros, Madrid, Tokió, Hamburg, Los Angeles, Washington és Québec, Pécs és Budapest kapta meg a verseny rendezési jogát. A világ szeme egy hétvégére Pécs felé fordult. Jómagam a július 27-i középdöntőtől kísértem figyelemmel a verseny alakulását egészen az augusztus 8-i gálahangversenyig. A középdöntőn, mint hallgató, a döntőn és a gálán pedig koncertmesteri mivoltomban vettem részt. Fantasztikus volt hallgatni és látni a versenyzők profizmusát, némelyiknél már-már úgy gondoltam, hogy a hangon nincs is mit javítani, inkább csak a színészi teljesítményen. És ez az a pont, ahol Domingo biztosan rengeteg új dolgot tudott tanítani az operaénekes palántáknak. Ez az, amiben ez a verseny lényegesen különbözik bármilyen másiktól: a fordulók között aktív munkatalálkozások voltak a mester és a fiatalok között, ahol tanácsokkal látta el, képezte őket és bátorította az elbizonytalanodókat. Betekintést nyerhettek a művész megharcolt és megnyert csatáinak részleteibe csökkentvén az általuk a jövőben beveendő kanyarok számát. Szerintem ez majdnem példátlan a mai élvonalbeli művészektől, hogy leereszkedvén azokból a minőségi magasságokból, ahová az ő tehetségük, kitartásuk, rátermettségük, áldozatos munkájuk juttatta őket, hajlandóak segítő kezet nyújtani a tanulni és tökéletesedni vágyóknak. Mintha pőrén állna ezek után a mester megmutatva titkait, forszait, kiszolgáltatva és sebezhetőn. Ennél nagyobb emberi tulajdonság nincs is: vállalni a hibáinkat és igazi pedagógus módjára kéz a kézben vinni a diákot egy darabig, amíg rá nem érez a jó út ízére. Kedvesen üdvözölte a hölgyeket, urakat, amint a színpadra értek, megkérdezte, hogy vannak. Ha túlzásokba estek, figyelmeztette őket a mértékre, de nem veszélyeztette a személyiségük megnyilvánulását. Felkarolta a legfiatalabbakat, akik még természetszerűleg nem tudhattak annyit, mesélt és mutatott, mind énekben, mind színészetben. Esélyt adott a legreménytelenebbeknek is. Általa, a jelenlétében, mindenki kivirágzott, úgy érezte, hogy többre is képes. Ennek az eredményét leginkább mi láttuk, a zenekar. Hihetetlen változásoknak voltunk tanúi. Személy szerint úgy gondolom, hogy ilyen óriási változáson ment keresztül a magyar döntős versenyző is. A gálán kinyílt, mint egy rózsa.
A zenekarral is ugyanolyan figyelmes volt, mint bárki mással: mindig megkérdezte, hogy mikor kell szünetet tartani – viccesnek tűnhet, de előfordul életünkben az ellenkezője is –, a főpróbát korábban abba akarta hagyni, mert az első hegedűsnek totálisan a szemébe sütött a nap és az együttes azzal hálálta meg a figyelmességét, hogy két alkalommal munkaidőn kívül a rendelkezésére állt.
Domingóval az együttzenélés mondhatni mennyei érzés. Árad belőle a zene, az érzelem. Még ha karmester-technikailag mozdulatai nem is mindig pontosak, nem zavar meg semmi, semmi fölösleges, egyértelmű és nyilvánvaló minden szándéka és a zenészek önkéntelenül fogékonnyá válnak minden egyes ötletére. Van egy pillantása még a legutolsó pultban ülőnek is bátorítván a megnyilvánulásra, arra, hogy egyénileg is adja hozzá mindenki a saját személyiségét az ő grandiózus koncepciójához. Minden kis hang együtt volt a Szicíliai vecsernye nyitányában és kétszer akkora hangon játszott mindenki a legnagyobb fortékban. Ő a karmester. De az operaénekes és színész még nagyszerűbb! Még ma is emlékszem minden arcrándulására, minden mozdulatára, amint Don Josét játssza a Carmenben. Így 30 év múlva is ugyanolyan hiteles és megrendítő volt látni szenvedéseit a gála alatt ugyanebben a szerepben. Semmit nem veszített drámaiságából, kifejezéséből sem a hang, sem az arc. Ugyanolyan karizmatikus, hogy most is mindent elhiszek neki. Egy varázslat! Ugyanolyan ötletdús, egyidejűleg spontán és átgondolt, humoros, tisztelgő a darabokkal szemben azáltal, hogy az eredeti nyelven szólaltatja meg őket és itt most a magyar Csárdás királynőre gondolok, nem Mozart olasz nyelvű Figaro házasságára. A hatás pedig önmagáért beszél: sok ezer ember, akik a majd 3 órás pécsi gálakoncertet végigállták, az ováció, amivel fogadtak minden darabot és minden fellépőt, a szeretet, amit árasztottak a színpad felé.
Domingo szerencsénkre szereti Pécset, szereti az itteni embereket, így megvan az esélyünk arra, hogy még viszontláthassuk őt. A város gyönyörű és méltó eszközt választott, hogy kifejezze háláját és nagyrabecsülését: felkérte a mestert, hogy legyen a Pécs2010 Európa Kulturális Fővárosa fővédnöke, szószólója. Mi pedig nagyon büszkék lehetünk, hogy ezt ő kitüntetésnek vette és örömmel vállalta. Azt hiszem, hogy egy ilyen embernek a pártfogása a világ bármely pontján tiszteletet és figyelmet vonz és jó ajánlólevél.
S hogy én mit kaptam? Egy aláírást az operafilmem tokjára, egy közös fotót a mesterrel, felejthetetlen élményeket, megtiszteltetést, példát, őszinte szemeket és szeretetet, sok-sok szeretetet!
Hozzászólások